Szerző: Adminisztrator

Én inkább félek

Én inkább félek

Félek a mindennapok kihívásaitól. Félek mások véleményétől és bírálatától. Félek az idegentől, az ismeretlentől. Félek a változástól, félek az újtól.

„De hisz láttalak meghalni” – Időkavarás magyar módra

„De hisz láttalak meghalni” – Időkavarás magyar módra

A film címe a sokat sejtető Hurok, s mint a trailer-ből is kitalálható, az időhurokra utal. Elsőre talán megdöbbentő lehet, hogy egy magyar filmről van szó, hiszen szembe megy minden korábbi sémával. Elmondhatjuk, hogy igazán velős produktummal állt elő a rendező, Madarász Isti. A történet […]

Bölcsek városa

Bölcsek városa

 

Történt egyszer, hogy a Távoli Világ egyik városkájában olyan dolog esett meg, ami addig sohasem. A közösség maga sem volt átlagos, hiszen másoktól eltérő módon hatalmas, égig érő falat húztak a határaikhoz. Ez a fal elzárta őket a külvilág minden démonától és ártó szellemétől. Igaz, ez a generáció már nem emlékezett ezekre a lényekre, csak a legendák szóltak a történelmi eseményekről, melyek a Fal előtti időkből származtak. Azonban az emberek még hittek a Falon túli lényekben, és a szabályok szerint nem is közelítették meg azt ötvenöt méteres távolságon belül, mert a feljegyzésekben így szerepel. Jobb távol maradni az ismeretlentől. (tovább…)

Vanda

Vanda

  – Most már kinyithatod! – hallotta meg az ismerős hangot. Azonnal kinyitotta a szemét, és a cirkusz bejáratának látványa fogadta. Nehezen tudta volna tagadni meglepettségét, arcának apró rezdülései mindig elárulták valódi érzéseit. Erik rögvest észrevette, hogy a várt öröm ezúttal elmarad. – Mi a […]

A hitről

A hitről

Történt egyszer, hogy a fiú az apja mellé kuporodott a kandalló fényénél, és a hitről kérdezte. – Apám, mit jelent hinni valamiben? Az apa tudta, hogy egyszer majd eljön az ideje, mikor fia felteszi neki ezt a kérdést, így előre felkészült a válaszra – Hitünk […]

Elengedés

Elengedés

(Forrás: Kreatív írás kép alapján)

 

Egyre szűkebbnek érezte a teret maga körül. Bár önként került ebbe a helyzetbe, mostanra percről percre jobban eluralkodott benne a késztetés, hogy véget vessen ennek az állapotnak.

Már nem is emlékezett, mennyi idő telt el begubózása óta, s mivel a napokkal sem volt tisztában, ideiglenes otthona meglehetősen korlátozottnak és sötétnek bizonyult. Ottléte alatt sokszor töprengett azon, hogy van-e értelme annak, amit tesz, valóban ez volna a helyes út, vagy csak önmagát ámítja vele. Nem tudta a választ, és azt sem, hogy igazolhatja-e őt valaki. A társait beköltözése óta nem látta, fogalma sem volt arról, hogy mi lehet velük, de valami mégis azt súgta neki, nincs egyedül ebben a helyzetben. Talán a többiek is éppen azon mennek keresztül, amin ő. Tán pont így vagy éppenséggel teljesen másképpen, de úgy érezte, ez így helyes. A korábbi kétségeit idővel maga mögött hagyta, és minél több ideje volt magányában, annál biztosabb volt benne, hogy megfelelő döntést hozott. Honnan tudta? Egyszerűen érezte, a bensőjéből, agyának egy apró, hátsó pontjából, vagy pusztán az ösztöne sugallta, fogalma sem volt. Igazából nem is hitte fontosnak, hogy kiderítse, miért ilyen biztos magában. Szimplán csak tudta, hogy ez a helyes, ez pedig nyugalommal töltötte el. Amikor megtalálta ezt a belső békét, hirtelen minden sokkal ésszerűbbnek és könnyebbnek tűnt. Nem kereste a miérteket, nem gondolkodott folyamatosan a jövő dolgain. Mi lesz, ha elhagyja ezt a helyet, mi lesz azután, mi lesz, ha beköszönt a tél; ezek a kérdések már koránt sem voltak mérvadóak. Mindennek úgy kell történnie, ahogy az el van rendelve, és neki nem kell ez ellen vagy ezért harcolnia, mert úgyis be fog következni a megfelelő pillanatban; s amikor ráébredt erre a felismerésre, olyan örömteli könnyedség és megbékélés ölelte át, mint magzatot a védelmező anyaméhben.

Miután már nem gyötörték a felesleges kérdések, sokkal jobban és nyugodtabban figyelt magára. Érezte, hogy a teste változik, tökéletesedik. Ugyan némi fájdalommal jár, de mivel belátta, hogy ami ezután következik, az bizonyára sokkal jobb lesz számára, mintha saját maga próbálná alakítani a helyzetet, ezt is könnyen el tudta fogadni. Ezen a reggelen különösen frissnek érezte magát. Mintha egy hatalmas energiabomba robbant volna apró, az elmúlt időszakban nagy változásokon átesett testében. Elérkezettnek látta a pillanatot, ahogy a napsugarak beszöktek rejtekének hajszálvékony repedésein. Eszébe jutottak az órák, amikor görcsösen a magáénak akarta ezt a percet, amikor türelmetlen volt és akaratos. Most már belátta, hogy akkor nem állt készen az új életfeladatára, nem volt elég érett, és valószínűleg súlyos hibát követett volna el. Milyen jól tette, hogy elengedte az akaratát, hogy hagyta az időt dolgozni; most már áldotta érte a józanságát.

Rejteke már nagyon szűknek bizonyult; fizikai fájdalmát ezúttal nem a tökéletesre formálódott teste, hanem a búvóhelye egyre gyarapodó szűkössége eredményezte. Kicsi lett a menedékhely, kinőtte, már nincsen rá szüksége, elég volt az itt töltött időből. Ki kell jutnia, tovább kell lépnie, vagy repülnie…

Ahogy nekifeszült a búra falának, roppanás ereje hallatszott, és a kósza napsugarak határozottan törték az utat, kellemes melegséget hozva magukkal. Újabb erőfeszítés, és a következő pattanással ketté vált a búra, feltárult a rejtekhely. A fény úgy játszott a testén, mint kisgyerek a karácsonyi játékkal. Körbeforgatta, simogatta, ahol érte. Kedvére való volt a pillanat, és kiélvezte minden percét. Ekkor valami különös érzés nyilallt a hátába. Furcsa volt, de nem fájó, sőt, energikus és felvillanyozó. Szárnyak nőttek a hátára. Ösztönösen tudta mozgatni őket, és ahogy kinyitotta, a napfény azonnal rávetődött, megmutatva a világnak a különös színeket, melyek minden szárnycsapásnál megcsillantak, mintha nem is evilági lenne. A sárga több árnyalata olvadt egybe rajta, akár egy festő palettáján, aki a naplementét készül vászonra vinni. Immár sehol sem volt a szürke lárva, aki egykoron volt, és akit észre sem vett senki. Meseszép pillangó lett belőle. Könnyedén kapta fel a szellő, hogy segítse első szárnycsapásait, ő pedig nekivágott a zöldellő rét messzeségének, és többé vissza sem nézett.

 

~ Megjelent: Minerva Capitoliuma, 2015 augusztus ~cropped-header-940x198

 

Szállás egy éjszakára

Szállás egy éjszakára

Szomorúan vette észre, hogy mennyire elszaladt az idő. Annyira belemélyedt a különös rovarok keresésébe és tanulmányozásába, hogy az esti szürkület már nem sokat engedett láttatni a szemnek. A nap már eltűnt a fák között, de ő még mindig az erdő mélyén járt. Ideje hazamenni, gondolta […]

Kívánság

Kívánság

Nagy lendülettel rántotta magára a takarót. Egészen a feje búbjáig húzta, hogy teljesen befedje az ágynemű. A takaró alatt csak maga volt, senki más, és pont erre vágyott. Hogy ne lássa senki, ne bántsa senki, ne halljon semmit. Semmit abból a zajból, ami a szobán […]

A stégen

A stégen

A stégen ültem, és figyeltem, hogyan hullanak alá az elsárgult tölgyfalevelek. Óvatosan tette le őket a szellő a sima víztükörre, miután egy kicsit játszott velük. Az egyre növekvő vízgyűrűk lassan közeledtek felém, majd a parthoz csapódva megsemmisültek. Akárcsak a szerelmünk.

A kezdetén újult erővel vettem bele magam az élvezetedbe. Friss voltál, izgalmas, ismeretlen, én pedig kíváncsi és zabolátlan. Falni akartalak, minél többet megszerezni belőled. Te pedig hagytad, sőt kérted, mert élvezted. Persze, hiszen téged is furdalt a kíváncsiság, hogy milyen vagyok, mit rejtek igazán.

Bár egy pillanatra megrémített a félsz, hogy te is elmész, hogy újra csalódok, hogy ismét arcon csap az élet furcsa virtusából adódóan. De sokkal jobban érdekeltél, minthogy helyt adjak bármi kétkedésnek. Minek tenném? Addig élvezlek, amíg itt vagy, amíg csak nekem vagy, míg csak én vagyok neked. Megéltünk minden pillanatot.

Különös fény vagy, s furcsaságod olykor elvakított. De követtelek, s hagytam, hogy beboríts, hogy melegíts, hogy beragyogj teljeségeddel. Fürödtem benned, elvesztem benned. Talán nem is létezik nagyobb forróság. De mit számít mindez, gondoltam. Semmi sem érdekelt, csak amit velem tettél, amit rám sugároztál. Ragyogtál, csillogtál, boldog voltál, s nekem ez elég volt. Feltétel nélkül.

Sokáig égtem nagy lángon, tovább, mint máskor. Számomra is meglepő volt, hogy ilyen sokáig éltetni tudtál. Ételem voltál, s én elemed lettem. Belém bújtál, bennem nyugalmat találtál. Feltöltöttelek, s mindig rejtegettelek, ha menekültél. A világ gyakran üldözött karomba, ahol oltalmat kaptál, de közben te is adtál. Pedig sosem kértem, és te sosem kértél. Tudtam, hogyan adjak. Kérések helyett, szavak nélkül, a csendben mindent elmondtunk egymásnak. Tanultunk, s tanítottunk.

Aztán valami történt. Az a bizonyos pont, amikor elindulunk lefelé a lejtőn, s még meg tudjuk állítani a folyamatot. Máskor talán meg is tesszük, apró igazításokkal helyre pofozzuk, s ideig-óráig újra élvezzük a boldogságot, miközben tudat alatt érezzük, hogy ez már nem ugyanaz, mint az elején. Nem baj, ha nem ugyanaz. A mást is lehet szeretni, s olykor jó is a frissítés, ha szinten tartjuk az intenzitást. De mi újra elindultunk lefelé. Akkor fel se fogtam, de most már értem.

Mi változott? Minden és közben semmi. Egyszerre voltam az, aki mindig, de valahogy mégis új. Számodra új. Te is változtál, miközben maradtál ugyanaz a kincs. Csak már nem az én ékszerem voltál. Fogyatkozott a levegő, s gyengült a láng. Már nem volt közös érdek. Mindent elmondtunk, mindent megtanítottunk. Amit tudtam, átadtam, s amit adni tudtál, befogadtam. Hagyni kell, hogy elmúljon. Engedni kell, hadd menjen. Haladjon tovább az útján, ami keresztezte az enyémet, s egy rövid időre csatlakozott hozzá. Csak annyira, amíg szükségünk volt rá. Nem tovább.

Kegyetlen kötődés, a legrosszabb tényező. Engednem kell, hogy emlékké válj. Ott van a helyed a múltamban, ott, ahol lenned kell. Mennem kell tovább, s rád is sok, új élmény vár. Tőlem ennyit kaptál, én ennyit tudtam adni. Használd, tedd jobbá az életed! Tanulj belőle, s taníts másokat, ahogyan én is teszem! Ha arra kértél volna, vessek gátat az elkerülhetetlennek, csak fájdalmat okoztál volna mindkettőnknek. Nincs megállás, menni kell tovább. Sokszor fáj, de ettől leszel erős és bölcs. Válj azzá, amivé válnod kell!

A stégen ültem, és figyeltem, hogyan hullanak alá az elsárgult tölgyfalevelek. Forró tenyér tapintását éreztem a vállamon. Megfordultam, és megpillantottam jellegzetes mosolyát. Leült mellém, és együtt néztük a vízgyűrűk haláltáncát. Most ő tanít, ő éltet, ő lüktet bennem. Szomjazza szavaimat, melyeket ki sem kell mondanom.

 

~ Minerva Capitoliuma, 2015 április ~

cropped-header-940x198