Bölcsek városa
Történt egyszer, hogy a Távoli Világ egyik városkájában olyan dolog esett meg, ami addig sohasem. A közösség maga sem volt átlagos, hiszen másoktól eltérő módon hatalmas, égig érő falat húztak a határaikhoz. Ez a fal elzárta őket a külvilág minden démonától és ártó szellemétől. Igaz, ez a generáció már nem emlékezett ezekre a lényekre, csak a legendák szóltak a történelmi eseményekről, melyek a Fal előtti időkből származtak. Azonban az emberek még hittek a Falon túli lényekben, és a szabályok szerint nem is közelítették meg azt ötvenöt méteres távolságon belül, mert a feljegyzésekben így szerepel. Jobb távol maradni az ismeretlentől.
A városka lakói békében élték mindennapjaikat. A közösség életében fontosak voltak az emberi kapcsolatok, a biztonság és a magántulajdon védelme, a kölcsönös tisztelet egymás iránt. Nem csoda hát, hogy óriási felháborodást keltett, amikor egy Joakim nevű férfi súlyos bűntényt követett el. Joakim ugyanis egy előre kitervelt lopási kísérlet végrehajtása közben, késsel halálosan megsebezte a gazdabolt tulajdonosát, az aggastyán Teodort, aki belehalt sérüléseibe. Joakim ugyan elmenekült a helyszínről, de az utcában lakó szemtanúknak köszönhetően, seperc alatt kézre kerítették. Nem számít, hogy Joakim mit akart lopni, a tényen ez nem változtat, hogy az öreg Teodor elhunyt. (Nem titok, hogy Joakimnak hitele volt Teodornál, ami már olyan magas összegre rúgott, hogy az öreg nem volt hajlandó további szerszámokat adni a férfinak, amíg az nem rendezi a számlát.)
Miután azelőtt ilyesmire még nem volt precedens, a város bölcsei összeültek, hogy döntést hozzanak Joakim sorsáról. Egy nagy szobába vonult el napokra a tizenhárom vénember. Mindegyik sokat látott, tapasztalt, megőszült férfiú, akiket a nép szavazással választott a legokosabbak közé, hogy kérdéses esetekben rájuk hagyatkozhasson. Az ő szavuk volt a végső.
Amíg a tizenhárom öreg Joakim sorsáról tanakodott, az utcán népes tábor gyűlt össze, akik a férfi vesztét követelték. Tudvalevő ugyanis, hogy az aggastyán Teodor köztiszteletben álló személy volt, mindenki szerette a városban, nem akadt egy rosszakarója sem. Így hát érthető volt az emberek felháborodása.
Hosszú napok teltek el, a lakosok úgy érezték, a nap csak vonszolja magát a Fal fölötti égbolton. Türelmetlenül várták az ukázt, bízva a számukra kedvező ítéletben. Többször csoportokba verődtek, és tüzes szavakat skandálva tüntettek a bölcsek épülete előtt. Mikor ki kántálta az „Űzzük el!”, a „Ki vele!” és a „Vesszen a Falon túlra!” kiáltásokat. A városiak számára ugyanis a legsúlyosabb ítélet az volt, ha valakit a Falon túlra száműztek. Úgy tartották, hogy az Építők annak idején szándékosan hagytak rajta egy kijáratot, egy ajtót, hogy kivessék maguk közül az arra méltatlanokat, hogy aztán a démonok martalékaivá váljanak, elnyerve méltó büntetésüket. Joakim pedig kiérdemelte a legsúlyosabb ítéletet. A tömeg pedig egyre csak őrjöngött. Akadtak köztük nők és gyerekek is. Különösen a kicsik élvezték a tüntetéseket, annak ellenére, hogy néhánynak fogalma sem volt arról, miért is teszi azt, amit.
De nem csak a város lakói viselték nehezen a várakozást. A tizenhárom bölcs is elfáradt, mire a végére értek, és egységesen meg tudtak egyezni abban, hogy Joakimnak mennie kell. Mikor kihirdették a lakosság által várt ítéletet, a tömeg egy emberként ujjongott a város főterén. Hatalmas csinnadratta vette kezdetét, és a városlakók tort ültek Joakim száműzetése felett.
Másnap előkészítették Joakimot a távozásra. Levették a ruháit, elvették a cipőjét, csak egy nadrágot hagytak rajta, ami combközépig takarta. Nyakára láncot tettek, kezeit megkötözték, és végigvezették a város nagyobb utcáin. Nem lett volna ilyen hosszú az út a cellától az Ajtóig, de az emberek látni akarták Joakimot, hogy aztán este elégedetten hajthassák álomra a fejüket. A bölcsek pedig jobbnak látták kielégíteni a nép akaratát.
Joakim elindult utolsó útjára. Úgy röpködtek felé az átkok és a szitkok, mint galambok az elejtett kenyérmorzsákra. Az emberek nem sajnálták tőle a kéretlen szavakat. Többen le is köpték, és egy alkalommal, egy a tömegből kitörő férfit több rendőrnek kellett lefognia, különben úgy elverte volna Joakimot, hogy az nem ért volna el az Ajtóig. A szitkok és a köpések mellett paradicsommal és almával is megdobálták a férfit. Mire elért az út végéig, patakokban folyt róla a piros lé, mintha csak a vére lett volna.
Az őrök az Ajtótól ötvenöt méter távolságra álltak meg, egy centivel sem mentek tovább. Itt leszedték Joakim láncait, majd lökdösni kezdték az Ajtó felé. Az egyik őr úgy fellökte, hogy a férfi megbotlott és a földre esett. Hátranézett az őrre, majd a mögöttük felgyülemlett tömegre és határozottan felállt. Tudta, hogy ide már nem jönnek utána. Jó érzéssel töltötte el, hogy már nem nyúlhatnak hozzá. Ez a minimális szabadság is fel tudta szítani benne a reményt, ami mindvégig ott parázslott benne. Azonban tudta, hogy itt a vég. Ha kilép azon az ajtón, valami szörnyeteg képében magával ragadja a kegyetlen halál, és az idők végezetéig szenvedni fog. Mert ez jár a Falon túli léttel. Fájdalom és kín.
Egy utolsó pillantást vetett a városra, majd lomha léptekkel elindult az Ajtó felé. Minden lépés éles szúrásként hatolt a testébe. A halálba menetelt.
Ahogy az Ajtó egyre közeledett, Joakim úgy kezdte felfogni, hogy nincs tovább. A remény parazsa kialudni látszott. Vétkezett, súlyos hibát vétett, tisztában volt vele. Nem akarta bántani aggastyán Teodort, nem. Ő csak megijedt, és az a kés egyszerűen csak ott volt. Félelmében kapta fel, és dobta előre, pedig nem is látta, hova. Az átkozott kés mintha szándékosan bele akart volna fúródni az öregember nyakába, Joakim nem tehet róla. De kár volt már áltatnia magát, hiszen ő tört be a boltba. Ő okozta Teodor halálát. Bárcsak visszacsinálhatná az egészet! Bárcsak visszamehetne az időben! Soha többé nem menne a gazdabolt közelébe.
De már nem volt mit tenni, az Ajtó már csak pár lépésre volt tőle. Nem volt nagy, sőt, egészen kicsi. Egy fejjel alacsonyabb, mint Joakim. A terjedelmes kőfal egy pici pontján aprócska faajtó nyitott utat egy másik világba. Egy félelmetes, szörnyű világba.
Joakim ott állt előtte, és abban a pillanatban egyáltalán nem érezte félelmetesnek. Csak egy egyszerű ajtó volt, olyan akár a többi. Megragadta az íves vaskilincset és óvatosan lenyomta. Az Ajtó mozdulatlan maradt. Ekkor Joakim mély levegőt vett és előretolta az Ajtót. A városiak ekkor látták utoljára. Ahogy a férfi lehajtott fejjel belépett rajta, soha többé nem nézett vissza, az Ajtó magától bezárult mögötte.
Meleget érzett. Fejét még mindig lehajtotta, csak lassacskán merte felemelni. A látvány meghökkentette. Hatalmas fényben úszott a táj. Egy lépést tett előre, talpával érezte a fű selymét. Nem messze tőle hihetetlenül zöld fák és rikító színű virágok borították a tájat. Az égen egy felhő sem járt, csak enyhe szellő rebegtette a fák leveleit. Csodálatos virágillatot érzett. Joakim döbbenten nézte az elé táruló világot, azelőtt ilyet még sohasem látott. Elindult a virágok között és hamarosan fehér nyulakat pillantott meg a fűben, akik egymással kergetőzve játszottak. Apró cinegék repültek el mellette, majd zengő énekkel köszöntötték. Joakim elindult, hogy felfedezze ezt a végtelennek tűnő tájat és elkezdhesse új életét. Bár nem tudta, hol van, de hihetetlenül boldog és nyugodt volt.
Eközben a bölcsek egymás vállát veregetve gratuláltak maguknak. A megfelelő döntés született, ehhez kétség sem férhetett. Csak egy volt közöttük, aki valahol ott legbelül szorongást érzett. Majd aztán évek múltán mindegyikünkben megjelent ez a feszítő érzés, amitől aztán sohasem szabadultak meg. De egyszer sem beszéltek róla.
~ Megjelent: Minerva Capitoliuma 2016. március ~
