Norman

Norman

A kerítésnél leskelődött, majd mikor a jegyellenőr egy óvatlan pillanatban elmerengett, gyorsan belopózott mögötte. Elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült kijátszania, és alig várta, hogy bevehesse a varázslatos cirkuszt. Be akarta szippantani az illatát, érezni a lüktetését, átélni a pompa és a csillogás minden pillanatát.

Norman koszos utcagyerek volt. Foltos sapkája alatt a haja kócos és zsíros, ruhája szakadt, bőre mosdatlan. Két éve került az utcára, azóta sikátorokban húzta meg magát az anyjával. Párnája a piszkos kabátja, ágya egy kartonpapír és némi újság volt. Éjszakánként a csillagos eget bámulva arról álmodozott, hogy egy nap kiemelkedik a mocsokból, egészen fel a dicsőségig. Nem lesz többé nincstelen koldus. S lám, egy nap megérkezett városukba a híres cirkusz. Ez volt a nagy lehetőség Norman számára. Bármilyen munkát elvállalt volna, még az állatok ganajozását is, csakhogy befogadják, és elhagyhassa ezt a várost. A régi életét, a szegénységet, a mocskos utcákat. Tiszta ágyban aludni, világot látni, pénzt keresni, ha távolról is, de segíteni édesanyját, csak ez lebegett a szeme előtt.

Miután kellő távolságra került az ellenőrtől, felegyenesedett, és belevetette bele magát a cirkusz sűrűjébe. Bármerre nézett, csodálatos fényeket látott. Hosszúlábú cingár, félmeztelen férfiak, tüzet fújó kacér lányok, késekkel ügyeskedő legények látványa nyűgözte le. Bárcsak ő is közéjük tartozna! A távolban hatalmas óriáskerék magasodott. Minden olyan varázslatos volt, akár a mesében.

Körülötte kacagó felnőttek, ajándékokat cipelő és édességeket majszoló gyerekek haladtak el. Gyomra hangosan felmordult. De szeretne enni valamit! S ekkor meglátta. Nem messze tőle, gyerekek gyűrűjében, ott állt a vattacukorárus.

Mit nem adna egy ínycsiklandozó, hatalmas, rózsaszín vattacukorért! De finom lehet! Ahogy így álmodozott, a nyála is kicsordult a szája szélén. Észre sem vette, hogy lábai önkénytelenül az árushoz vitték, és már ő is ott sorakozott a többi izgatott gyerek között.

– Anya, veszel nekem vattacukrot?

– Apa, én is kérek! Egy kéket kérek! És egy pirosat is!

Hallotta, ahogy a többi gyerek könyörög a szüleinek. Ekkor döbbent rá, hogy egy vasa sincsen. Nem tudja megvenni magának a rózsaszín vattacukrot. Szomorú lett, szája legörbült, és búsan elsomfordált. Ahogy piszkos inge ujjával elmorzsolt egy könnycseppet, valaki megérintette a vállát. Ijedten fordult meg, azt hitte, lebukott a jegyellenőr előtt. Azonban nem az ellenőr, hanem a vattaárus magasodott fölé.

– Miért búslakodsz, kisfiam? – mosolygott rá a férfi. Hasa akár egy óriási boroshordó, úgy türemkedett ki nadrágjából. Lábai szokatlanul rövidek és tömzsik voltak. A kacifántos bajusz pedig olyan hosszúra kunkorodott az orra alatt, hogy akár a füle köré is feltekerhette volna. Fején a fekete, magas cilinder aránytalanul magasra nyúlt.

– Nagyon szeretnék egy vattacukrot – szipogta Norman. – De nincsen pénzem.

– Óh, hát, ezért pityeregsz! Kár lenne ezért itatni az egereket. Gyere, kapsz te is cukrot.

– Tényleg? Nahát, ez fantasztikus! – ujjongott a fiú, s talán még szökkent is egyet örömében.

– Csak gyere utánam! – az árus elindult hátra, a sátrak felé. A gyerekek, akik már megkapták az édességet szétszéledtek más érdekesség után kutatva.

– De, hát, a vattacukor készítő gép ott van – mutatott az előbbi helyre Norman. Mikor azonban odanézett, csak a hűlt helyét találta. Se gép, se egy teremtett lélek. – Ezt nem értem, az előbb még itt volt.

– Ne is törődj vele! Kövess! Te a legfinomabbat kapod, sokkal jobbat, mint a többiek.

Norman megörült a hírnek, és azonnal a kövér árus nyomába eredt. Követte a sátrak közé. Eltűntek a látogatók tömege elöl.

Az ösvényt buja növényzet és égig érő fák övezték. Ahogy haladt mögötte, a fények mintha eltompultak volna. Egyszeriben sötét lett, sejtelmes félhomály. Normant kirázta a hirtelen lehűlt levegő. Fázott. Ahogy kifújta száján a levegőt, látni vélte a leheletét. Csend honolt a sötét úton. Csak a szél mozgatta a fák ágait.

– Hová megyünk? – kérdezte, ám az árust már sehol sem látta. – Hahó! Hol van? – nem kapott választ. Kezdett kétségbeesni. Kavicsok sercegtek a talpa alatt.

Ekkor neszelést hallott a távolból. A hang irányába nézett, de semmit sem látott. Körülötte a sátrak elvesztek a szürkeségben. Reszketett a félelemtől. Minek jött ide? Miért nem maradt az anyja mellett? Vajon keresi már? Mondta neki, hogy eljön a cirkuszba, de vajon az anyja mikor fogja elkezdeni keresni? Bárcsak szólhatna neki valahogy! Bárcsak kijuthatna innen! Honnan jött? Melyik irányból? Kapkodta a fejét, de nem látta az utat tisztán. Már a bozótosban járt. Eltévedt.

Hirtelent a háta mögött termett valaki és megragadta a nyakát. Úgy szorította, hogy Norman alig kapott levegőt. Kapálózott, lábával próbálta megrúgni támadóját, de nem sikerült. Elemelkedett a földről. Érezte, ahogy sapkája leesik a fejéről.

– Neked a legfinomabb vattacukor jár! – suttogta a fülébe az árus.

A fiú próbált kiszabadulni a szorításából. Bátran küzdött, de a férfi erősebb volt nála. Egyre nehezebbé vált minden mozdulat. Ereje vészesen fogyott. Norman különös, ragacsos anyagot érzett a nyakán, ami lassan felsiklott az arcára. Beragasztotta száját, belefolyt a szemébe, majd ellepte az orrát. Vattacukor illatú volt. Pár pillanatig még érezte. Nem látta, csak érezte.

Ha tetszett, mutasd meg másoknak is...
Share on Facebook
Facebook
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on Google+
Google+
Email this to someone
email
Print this page
Print
Pin on Pinterest
Pinterest

Hozzászólások

hozzászólás



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.