A posta

A posta

Fürge léptekkel szedte a lépcsőket a régi épület falai között. Festett szőke haja minden lépésnél egyedi táncot lejtett a válla fölött. Lengett jobbra-balra, jobbra-balra.

Most járt először ebben az épületben. Sietett, így az első útba eső postára esett a választása, ellentétben a megszokottal, ahova egyébként járni szokott.

Az emeletre érve a múlt századi lengőkapun áthaladva egy hatalmas teremben találta magát. Hosszú oszlopok nyújtóztak a pókhálós mennyezetig, köztük ívelt, magas ablakok sorakoztak poros csipkefüggönyök mögött. Az egész hallban egy méter magas faborítású pult húzódott a fal mentén, bejárva az egész temet. A pulton tíznél is több ügyintéző ablak sorakozott egymás után. A kintről beszűrődő fény megvilágította a levegőben szállingózó porszemeket.

A lány léptei tompán koppantak a kőpadlón, s visszhangzottak az üres teremben, ahogy elindult a megszámozott ablakok felé. Bizonytalan pillantást vetett az elsőre, de ott egy lelket sem látott. A fekete forgószék magányosan állt a második ablak mögött is. Mikor a harmadik elé lépett, meglátta a papírok fölé görnyedő, termetes nőalakot.

– Elnézést, szeretnék feladni egy levelet – szólította meg határozottan, mire a nő komótosan felemelte a fejét. Tekintete közönyös volt, arcának barázdáit az idő mélyebbre húzta, mint festő a legerősebb ecsetvonást. Haja ősz szálakkal tarkított, szürke kontyban ért össze a feje tetején.

– Tessék csak jönni, kedveském! – szólalt meg negédesen, míg száraz, cserepes ajkai széles vigyorra húzódtak, s előtűntek sárga, hegyes fogai.

A lány közelebb lépett, kivette táskájából a fehér borítékot, és a pultra helyezte. Szépen becsúsztatta az ablak résén át az asszony elé, majd várta az összeget, amivel tartozik. Görbe ujjak indultak a levél felé, s a fekete, repedezett körmök úgy siklottak végig rajta, akár egy szeleburdi diáké az iskolatáblán. Göcsörtös ujjaival körbeforgatta a levelet, elől-hátul megnézte, majd a lányra emelete hátborzongató tekintetét.

– Más nem lesz?

– Csak ez az egy – felelte a lány, és kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Idegesítette a kövér asszony lassúsága. Minden mozdulata egy örökkévalóságnak tűnt.

Amíg a lány azon tanakodott, mennyi időbe telik egy egyszerű levélfeladás, a háta mögül különös hangot hallott, és egy pillanat múlva valami elviharzott mellette. A szívéhez kapott, annyira megijedt. A hang után nézett, aminek a gazdája eltűnt a pult mögött. Az asszony hátra fordult, és valakihez vagy valamihez beszélni kezdett. Termetes mérete mindent kitakart maga mögött.

– Mi volt ez? Maga is látta? Kihez beszél? – kérdezte levegő után kapkodva az ijedt lány.

A kövér asszony megfordult, karján egy fekete, piros csőrű hollóval. A lány ekkor megkönnyebbült. Csak egy madár volt, semmi más. Milyen buta, hogy így megrémült egy ártatlan állattól, mondogatta magában.

– Nahát, csak egy holló. Nem is tudom, mit hittem – mondta zavart mosollyal. Azonban már tényleg menni készült. – Kérem, mennyibe kerül ez a levél? Most már sietnem kell. – Sürgette az asszonyt. A pénztárcájában matatott, aprópénzek csörögtek a mélyén. – Nézze, itt van négyszáz forint, ennyi biztosan elég lesz. Vissza sem kell adnia, de nekem most már igazán mennem kell.

Kiszórta a fémpénzt a pultra, kapkodva számolni kezdte. A nő hangtalanul figyelte a lányt. Karján a holló ide-oda forgatta a fejét. Jobbra-balra, jobbra-balra. Miután kellőképpen elrendezte a pénzt, a lány felnézett az asszonyra, aki továbbra is mereven bámulta őt.

Ekkor vette észre a holló külsejét. Tollazata csapzott, lába sebes, csőre véres volt, a szeme helyén pedig nem látott mást, csak a tátongó, fekete ürességet. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy nincs tovább maradása. Sürgősen el kell tűnnie innen.

– Én most megyek. Minden jót! – azzal sarkon fordult, és lépteit megszaporázva igyekezett kijutni a teremből. A hall közepén tartott, amikor a nő utána kiáltott. Nem figyelt rá, csak arra tudott gondolni, hogy mielőbb elhagyja az épületet.

Éppen a lengőkapu korlátjáért nyúlt, talán már meg is érintette, amikor valaki megragadta a hajánál fogva, és visszarántotta. Hanyatt esett a földre, látta, hogy az öregasszony magasodik fölé, és elégedett vigyort ölt visszataszító arcára.

– Nem akartam semmi rosszat, engedjen el! – kiáltotta a lány, és a padlón kúszva hátrált a közeledő asszony elől.

A vénasszony továbbra is csak mosolygott a kétségbeesett lányra, aztán tekintetét a pulton várakozó madárra emelte. Ezt látva a lány ijedten fordult hátra. Még látta, ahogy a szörnyeteg türelmesen vár gazdája engedélyére.

– Ebédidő, drágaságom! – hangzott az utasítás.

 

Ha tetszett, mutasd meg másoknak is...
Share on Facebook
Facebook
Tweet about this on Twitter
Twitter
Email this to someone
email
Print this page
Print
Pin on Pinterest
Pinterest

Hozzászólások

hozzászólás



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..