Könyvek, novellák, úti beszámolók
A film címe a sokat sejtető Hurok, s mint a trailer-ből is kitalálható, az időhurokra utal. Elsőre talán megdöbbentő lehet, hogy egy magyar filmről van szó, hiszen szembe megy minden korábbi sémával. Elmondhatjuk, hogy igazán velős produktummal állt elő a rendező, Madarász Isti. A történet…
Történt egyszer, hogy a Távoli Világ egyik városkájában olyan dolog esett meg, ami addig sohasem. A közösség maga sem volt átlagos, hiszen másoktól eltérő módon hatalmas, égig érő falat húztak a határaikhoz. Ez a fal elzárta őket a külvilág minden démonától és ártó szellemétől.…
– Most már kinyithatod! – hallotta meg az ismerős hangot. Azonnal kinyitotta a szemét, és a cirkusz bejáratának látványa fogadta. Nehezen tudta volna tagadni meglepettségét, arcának apró rezdülései mindig elárulták valódi érzéseit. Erik rögvest észrevette, hogy a várt öröm ezúttal elmarad.
– Mi a baj? Nem is örülsz? – kérdezte csalódottan, de még reménykedett, hogy Vanda megváltoztatja véleményét.
– De… örülök. Csak egyáltalán nem erre számítottam.
– Végül is ez a lényege a meglepetésnek – ahogy mosolyra húzódott az ajka, kis gödröcskék jelentek meg a szája szélén. Ez mindig nevetésre késztette Vandát.
Erik megragadta a lány kezét, és elindultak a pénztárhoz. Megvették a jegyeket, majd elvegyültek a tömegben. A fiú fürkészve figyelte Vanda arcát, majd mikor az észrevette, gyorsan elkapta a pillantását. Beletúrt sötétbarna hajába, mintha nem is látná, hogy a lány figyeli.
– Mi az? – kérdezte Vanda.
– Kérsz valamit enni?
– Nem, kössz, már ettem otthon.
– Akkor csak én eszem. Ott, nézd csak!
Az út mentén számtalan árus sorakozott, akik mind különféle ételek kínáltak a látogatóknak. Főtt kukorica, hamburger, vattacukor, csokoládék széles választéka, és megannyi színes, óriás nyalóka csábította a gyerekszemeket. Erik hamarosan egy gusztusos hot-doggal tért vissza, és jóízűen enni kezdte. Szeplős arcát pár perc alatt összemaszatolta a mustárral.
– Töröld meg az arcod! – nevetett Vanda, miközben tovább sétáltak a cirkuszi forgatagban. Mire Erik megette a hot-dogot, már a legnagyobb sátor előtt álltak. Egy szmokingos férfi jelent meg a bejáratnál, majd kihirdette a következő műsorszámot. Az akrobaták előadása következik, lesz hullahopp, karikaugrás, zsonglőrködés, és más látványos produkciók, amiket nem érdemes kihagyni, hiszen aki kihagyja, az megbánja. A látogatókat nem volt nehéz meggyőzni, egyre több ember tódult be a kék-sárga csíkos ponyva alá.
– Van kedved bemenni? – fordult Erik a lányhoz.
– Téged érdekel az előadás?
– Ha már itt vagyunk, nézzük meg! – felelte biztatóan Erik, de Vanda a szíve mélyén kihagyta volna ezt a programot. Viszont nem akart hisztis nőnek tűnni, akinek semmi sem elég jó, így hát belement a dologba. Elvégre Erik kedveskedni akart neki azzal, hogy idehozta, ő pedig nem akart hálátlannak tűnni előtte. Ez a srác nagyon rendesnek látszik, már az első pár találkozásnál észrevette rajta, hogy nem olyan szélhámos fajta, mint a többi. Az eddigi fiúk, akik próbálkoztak nála, mind komolytalanok voltak, és Erik láthatóan kedvesen, jó szándékkal közeledik felé. Egyáltalán nem olyan, mint a legtöbb srác a suliban, ahova Vanda jár. Nagy levegőt vett, megigazította felkötött, fekete haját, rámosolygott a fiúra, majd együtt beléptek a sátorba.
A tömeg ekkora már elhelyezkedett, csak pár ember kereste a helyét a széksorok között. Felvillantak a fények, és a hangosbemondón keresztül egy mély férfihang konferálta fel a fellépőket. Elsőként a hullahoppozó lányokat hívta be. Két nagyon vékony nő táncolta be a porondot, úgy játszva a karikával, mintha ezekkel együtt született volna. A tömeg ujjongott, mikor egyszerre három karikát pörgettek a testükön, anélkül, hogy akár egyszer is leejtették volna őket. Vandát furcsa érzés kerítette hatalmába.
– Szépek, igaz?
– Fantasztikus, amit csinálnak – áradozott Erik – Eszméletlen.
Vanda nem érezte jól magát. Kezdte feszélyezni, hogy más nőket néznek Erikkel, miközben tudta, hogy ő soha sem lenne képes arra, amit ők a kisujjukból kiráznak. Emellett gyönyörűek voltak, ezt még neki is el kellett ismernie.
A hullahoppozó lányok elhagyták a porondot, és a férfi a hangosbemondóban most a tornászlányt szólította. A vékony, szinte áttetsző, fehér ruha lassan jelent meg a színen. A lány könnyedén felpattant a porond közepén felállított dobogóra. Fehér ruhája vakítóan világított a rávetülő UV-fényben. Az elkövetkező percekben olyan testhelyzeteket mutatott be, ahol lábai és karjai kitekeredve feszültek a testére. A közönség egyöntetűen szájtátva bámulta.
– Nahát, milyen hajlékony! – jegyezte meg Erik. Vanda korántsem élvezte ennyire a műsort. Egyre feszültebben mocorgott a széken.
Ekkor a tornász fellendült kézállásba, majd a függőleges helyzetből lábát lassan maga elé lógatta. Mikor felnézett a közönségre, tapsvihar tört ki, sőt, némelyek füttyszóval is méltatták a produkciót. Erik szóhoz sem tudott jutni a döbbenettől.
– Na, jó, ebből elegem van! – csattant fel Vanda, és táskáját megragadva felpattant a székről, és távozni készült.
– Most meg mi ütött beléd? Hé, állj meg! Hová rohansz? – Erik elindult a lány után, követte, ameddig tudta. A sátorból kiérve azonban sehol sem látta.
Vanda feldúltan rohant el, szinte nem is nézte, hova lép. Egyedül akart lenni. Elkeseredetten szedte a lépteit az egyre gyarapodó fűben, ami szinte már a bokájáig ért. Talált egy fát, lekuporodott a tövébe. Fejét a kezébe temette, próbálta összeszedni a gondolatait. Túlreagálta, megint túlreagálta. Nem megy ez neki, talán ez a kapcsolat-dolog egyáltalán nem neki való. Talán hagynia kellene az egészet a fenébe, aztán majd lesz, ami lesz.
Ahogy ott magába roskadva üldögélt, egyszer csak neszelésre lett figyelmes. Nem látott senkit, így azt hitte, csak hallucinált. Szóval a fiúk. Miért ilyen rohadt nehéz ez az egész?
Újabb zörej. Mi lehet ez? Hiszen nincs is ott semmi. Csak egy apró madár lehet. Vissza kellene mennie Erikhez, már biztosan mindenhol őt keresi. De lehet, hogy megharagudott, amiért jelenetet rendezett, és már nem is akarja látni őt. Ezt elszúrta, megint elszúrta. Talán igaza van az anyjának, és tényleg csak a sulival kellene foglalkoznia. Ezek az évek különösen számítanak a továbbtanulás miatt. De ugyan már! Hiszen szörnyen unalmas az egész!
Felkelt a földről, leporolta farmerját, vállára tette táskáját, és elindult visszafelé. Azonban mielőtt egy lépést is tehetett volna, valaki megragadta a vállát. Ijedten fordult meg, és lerántotta magáról az ismeretlen kezét. De rögvest megnyugodott, mikor meglátta az idegent. Egy középkorú nő állt előtte, igazi gólyalábakon.
Fekete haja sörényként terült szét a feje körül, arcán erős volt a smink. Rózsaszín-fehér ruhája egy óriási kezeslábasra emlékeztetett, ami aránytalanul hosszúra nyúlt, mikor a nő felegyenesedett a mankókon.
– Bocsánat, kislány! Nem akartalak megijeszteni. Mit szomorkodsz itt egymagad, mondd csak?
– Én csak… egyedül akartam lenni egy kicsit. De megyek is vissza – legyintett Vanda. Ekkor látta meg a nő körmeit. Vörösek és hosszúak. Masszív, erős, karomszerű műkörmök voltak. Vanda mindig is viszolygott tőlük, de ezek különösen ijesztőnek tűntek.
A nő pár pillanatig meredten bámulta a lányt, mintha kutatna az elméjében. Vanda kezdte kínosnak érezni a helyzetet.
– Akkor én most…
– Szívgondok, igaz?
– Tessék?
– Egy fiú miatt szomorkodsz, ugye, jól gondolom?
– Ami azt illeti… igen. De maga ezt úgysem értheti.
– Miért ne érteném? Azt hiszed, én nem jártam végig ezt az utat? Én is voltam kamasz, és szerelmes is. Nem is egyszer.
– De én nehéz eset vagyok. Nekem nem jön össze semmi. Minden barátnőmnek van már valakije, én meg mindig elszúrom – Vanda keserves pillantást vetett a nőre, elbúcsúzott és otthagyta.
Majd ez is megváltozik, bíztatta magát. Ha nem most, akkor majd később. Minden rendbe fog jönni. Kezdte jobban érezni magát. Megállt az egyik lakókocsi mögött. Zsebkendőbe törölte kibuggyanó könnyeit, megigazította haját, nagy levegőt vett, hogy elinduljon, de mikor kilépett volna az útra, valaki visszarántotta a hajánál fogva.
Vanda hátraszegett fejjel, tehetetlenül viselte, ahogy a nő vonszolja maga után. Kiabált, ahogy csak tudott, kezével csapkodta a hajára tekeredő ujjakat.
Visszahúzta egészen a fáig, majd a földre dobta Vandát. A lány döbbenten kapkodta a fejét. Nem értette, mi történik vele. Nadrágra kiszakadt a térdén, ruhája piszkos lett.
– Mégis mit képzel?! Ezt még nagyon megkeserülni!
A nő mélyre hajolt, megfogta a lány arcát. Vanda érezte a vörös karmok tapintását. Egy rossz mozdulat, és kiszúrják a szemét. A nő mélyen a lány szemébe nézett, s körmeit a puha bőrbe vájta. A kicsorduló vér lassan folyt végig a lány arcán. Vanda ordított a fájdalomtól, de sokkal inkább a rémülettől.
– Mit akar? Mi a fenét akar tőlem?! – kiáltotta torkaszakadtából.
– Csak a lelkedet, semmi egyebet – felelte groteszk mosollyal a nő, és lassan felemelte a lányt a földről. Az arcánál fogva tartotta, úgy vitte fel a magasba. Vanda tudta, hogy baj lesz, de fogalma sem volt, hogy mit tehet vele ez a szörnyeteg. Talán nem öli meg. Ugye, nem öli meg?
Ekkor minden elsötétedett, és Vanda elájult.
Folytatás következik…
~ Megjelent: Minerva Capitoliuma, 2015 december ~
Történt egyszer, hogy a fiú az apja mellé kuporodott a kandalló fényénél, és a hitről kérdezte. – Apám, mit jelent hinni valamiben? Az apa tudta, hogy egyszer majd eljön az ideje, mikor fia felteszi neki ezt a kérdést, így előre felkészült a válaszra – Hitünk…
(Forrás: Kreatív írás kép alapján) Egyre szűkebbnek érezte a teret maga körül. Bár önként került ebbe a helyzetbe, mostanra percről percre jobban eluralkodott benne a késztetés, hogy véget vessen ennek az állapotnak. Már nem is emlékezett, mennyi idő telt el begubózása óta, s mivel…
Szomorúan vette észre, hogy mennyire elszaladt az idő. Annyira belemélyedt a különös rovarok keresésébe és tanulmányozásába, hogy az esti szürkület már nem sokat engedett láttatni a szemnek. A nap már eltűnt a fák között, de ő még mindig az erdő mélyén járt. Ideje hazamenni, gondolta Peter.
Elfáradt az egész napos túrában, lábai egyre nehezebben vitték az ösvényen, és a hátizsákja is húzta a hátát. Peter imádta a rovarokat. Biológusnak tanult a főiskolán, élvezte vizsgálni a mások számára visszataszító ízeltlábúakat. Látott bennük valamit érdekeset, valami megmagyarázhatatlant. Valami különöset. Szép példányokat gyűjtött össze az erdőben, és ez a gondolat elégedett mosolyt csalt az arcára. Otthon kis üvegekbe teszi őket, és a gyűjteményének csodás díszei lesznek, ábrándozott.
Feltette fejlámpáját, hogy jobban lássa az utat maga előtt, majd alaposan megtörölte kissé koszos szemüvegét. Azonban meglepetten vette észre, hogy ismeretlen a hely, ahol jár. Pedig azt hitte, jó irányba indult vissza. Elbizonytalanodott. Homlokát ráncolva elővette az iránytűt, és figyelte annak mozgását. A nyíl az egyértelmű irány helyett ide-oda mozgott. Fene essen belé, éppen most romlik el ez is! – háborgott magában Peter. Nem esett kétségbe, a fák törzsén lévő mohákat kezdte keresni, hátha azok majd megmutatják, merre van észak. Igen, már tudta az irányt. El is indult dél felé, ahonnan jött. Ahogy a fák sűrűjében haladt, azon gondolkodott, mikor térhetett le az útról. De az sokkal inkább aggasztotta, hogy még mindig nem ért ki a rengetegből. Egy ösvényre kellene megérkeznie. Megállt, hogy újra átgondolja az irányt.
Körbenézett, és nem messzire halvány fényt látott felvillanni. Keleti irányból jött. Majd egy újabb villanás követte az előzőt. Kíváncsisága nem hagyta nyugodni, tudni akarta, mi lehet az. Elindult hát a fény felé.
Ahogy közelebb ért, egy házat pillantott meg. Erdészháznak vélte ott az erdő közepén. Fadeszkákból összeácsolt kunyhó egy apró terasszal. Még emelet is volt rajta. Nem gondolta, hogy bárki is lenne benne, hiszen most nincsen vadászidény, lakhatásra pedig nem kimondottan alkalmas. Legalábbis kívülről elnézve.
A levegő egyre csípősebb lett, és Peter gyomra hatalmasat mordult. Volt még nála néhány szendvics, talán senki sem bánja, ha megvacsorázik a házban. A teraszra lépett, mire a fadeszka megreccsent a talpa alatt. Ezt követően minden lépését nyikorgás kísérte. Nem valami bizalomgerjesztő ez a ház – állapította meg. Az ajtóhoz lépett, és lenyomta a kilincset. Megdöbbenésére az ajtó egyből kinyílt. Óvatosan benézett, és a szoba egyik távolabbi pontján egy gyertyát pillantott meg. Lassú léptekkel haladt előre, majd becsukta maga mögött az ajtót.
– Hahó! – kiáltott. – Van itt valaki?
Csak a csend válaszolt. Peter körülnézett a földszinten. A szobából nyílt a konyha. Megnyitotta a csapot, mire mélyről jövő zúgás hallatszott, de víz nem jött belőle. Még egy helyiség nyílt a szobából, amit némi túlzással lehetett csak fürdőszobának nevezni. A közepén egy erősen kopott zománcú kád állt, körülötte a földön falról lepattogott csempe darabok.
Ha ég a gyertya, akkor nemrég járhatott erre valaki. Talán élelemért ment az erdőbe, hamarosan hazaér. Majd megkéri, hadd töltse itt az éjszakát – gondolta. Már késő van, inkább nem járkál az erdőben éjnek idején. Ma estére ez lesz az otthona.
A szoba közepén lévő kanapéra heveredett. Ahogy lehuppant, felkavarta a takarón összegyűlt port, ami köhögésre késztette. Ekkor különös, tompa hangot hallott. Felkapta a fejét, és a plafont bámulta. Mintha az emeletről jött volna. Várt egy kicsit, de semmit sem hallott. Kint felerősödött a szél, talán egy fenyőtoboz esett a tetőre. Kicsomagolta a szendvicsét, és jóízűen falatozott belőle. Óh, milyen éhes volt már! A következő falat azonban megakadt a torkán, mikor újabb ismeretlen hang csapta meg a fülét. Nagyot nyelt, hogy lecsússzon az étel. Tekintete ismét a plafon deszkáira szegeződött. Ez nem fenyőtoboz.
A lépcső alján állt, és nézte a feljáró ajtaját. Zárva volt. Fel kell mennie. Talán egy macska rekedt fent. A lépcső bizalmatlan hanggal kísérte lépteit. Úgy recsegett, mint a terasz megkopott deszkái. A szél egyre erősebben fújt, és ebben a pillanatban egy leszakított faággal betörte a konyhaablakot. A szilánkok rendezetlenül terültek szét a konyha padlóján. A gyertya lángja azonnal kialudt. Peter ijedten fordult vissza a csörömpölésre, és pár lépést tett lefelé a lépcsőn, hogy lássa a konyhában történteket. Míg ő az üvegszilánkokat figyelte, a padlás ajtaja hangtalanul kitárult.
Peter lesietett, hogy keressen valamit, amit a kitört üveg helyére tehet. A tulajdonos azt fogja hinni, hogy ő törte be az ablakot, hogy bejusson a házba. Ezt hogyan fogja kimagyarázni? Aggodalommal járkált a szobában, végül egy négyzet alakú deszkát próbált az ablakkeretbe helyezni. Nem fedte le teljesen a keretet, de jobb híján ez is megteszi – nyugtázta magában.
Visszaült a kanapéra, és ismét beleharapott a szendvicsbe. Vajon hol lehet a házigazda ennyi ideig? Biztos messzire ment vadászni. Nyulat vagy apró rágcsálókat kereshet. De ilyen sötétben már nem látott rá sok esélyt, hogy sikerrel jár. Elmélkedéséből egy újabb zaj zökkentette ki. Ez is a padlásról jött, ám ezúttal hangosabb volt. Mintha valaki felnyögött volna. Emberi hang?
Megint elindult a lépcsőn felfelé. Úgy kapaszkodott a korlátba, mintha az élete múlna rajta. Van még valaki a házban? Rejtőzik valaki a padláson? Nem kellett volna idejönnie. Miért is nem ment haza még világosban, amikor látta az ösvényt? Az édesanyja már biztosan aggódik érte. Telefonálni kellett volna, hogy jöjjenek el érte, keressék meg az erdőben. Talán nem lesz nagyon dühös a vendéglátója.
– Halló! Van ott fent valaki? Bocsánat, hogy bejöttem az engedélye nélkül… én csak… eltévedtem, tudja… – hangja remegett a félelemtől. – El is mehetek, ha zavarom. Nem akarok gondot okozni. – Hirtelen nem is tudta, melyik a rosszabb, ha megy, vagy ha marad.
Megállt a lépcső tetején, és bátortalanul nézett a sötétségbe. Kérdéseire nem érkezett válasz. Ekkor hirtelen csiklandozni kezdte valami a korláton nyugvó kézfejét. Ijedten kapta oda a tekintetét, de megkönnyebbülve látta, hogy csak egy százlábú sétál át rajta. Csak egy rovar. Méghozzá az egyik kedvence, a barna százlábú.
– Helló, kis haver! Majdnem a szívbajt hoztad rám, ugye tudod? – szólt hozzá kedélyesen, mire az megállt. Mind a tizenöt pár lábával a fiú kezén pihent. S mintha nézte volna.
– Na, mi van veled? Miért álltál meg? – nézett rá kérdőn vastag szemüvege mögül.
A szél elállt, a csend kiélesedett. Peter tekintete a sötét padlásra vetődött, ahonnan egy halk morajlás kezdett felerősödni. Valami jön. Közeledik…
Másodpercek alatt árasztották el a földet a százlábúak. Peter lába körül már nem látszott a lépcső deszkája. Felmásztak a cipőjére, onnan a lábszárára. A fiú felsikoltott, és menekült lefelé a lépcsőn. Úgy szedte a lábát, ahogy csak bírta. Megpróbált kijutni az ajtón, de mielőtt odaért volna, a falak és az ajtó lassan eltűnt, és minden fekete lett, ahogy ellepték a rovarok. Tele volt velük a padló, felmásztak az ablakokra, és a plafonról potyogtak. Peter volt a célpont.
A mosdóba futott. Az ósdi kád csordultig megtelt százlábúakkal, úgy folytak ki belőle, mint a fürdővíz. Peter ordítva menekült vissza a szobába, onnan át a konyhába. A bedeszkázott ablakon át talán még kijuthat, súgta az ösztöne. A konyhába érve azonban megcsúszott a rovarszőnyegen, és a padlóra zuhant. Fejéről leesett a szemüvege. Próbált feltápászkodni, de a lábát azonnal beterítették, és már a karján is gyülekeztek az ízeltlábúak. Az üvegszilánkok felsértették a bőrét. A százlábúak pedig rávetődtek a sebeire. Rugdosta, rázta le magáról őket, de azok csak jöttek és jöttek. Marták, harapták a húsát. Ordított, ahogy a fájdalom beléhasított. Peter minden erejét összeszedve, kúszva próbált eljutni a kitört ablakhoz, de testét lenyomta a rá nehezedő rovartömeg. Utolsó erejével még a szabadságot, az életet jelentő ablak felé nyúlt. Míg végül a rovarok lassan, kíméletlenül ellepték egész testét.
Peter imádta a rovarokat. Biológusnak tanult a főiskolán, és élvezte vizsgálni a mások számára visszataszító ízeltlábúakat. Látott bennük valamit érdekeset, valami megmagyarázhatatlant. Valami különöset.
~ Megjelent: Minerva Capitoliuma, 2015. július ~
Nagy lendülettel rántotta magára a takarót. Egészen a feje búbjáig húzta, hogy teljesen befedje az ágynemű. A takaró alatt csak maga volt, senki más, és pont erre vágyott. Hogy ne lássa senki, ne bántsa senki, ne halljon semmit. Semmit abból a zajból, ami a szobán…