Szerző: Anita Wekker

Virágok

Virágok

Izgatottan lépett be a virágárushoz. Fontos volt számára, hogy szép virágot vegyen, de az izgalom valódi oka nem ez volt. A virág csak egy eszköz, csak egy apró része ennek a napnak és a naphoz tartozó eseménynek.

Norman

Norman

A kerítésnél leskelődött, majd mikor a jegyellenőr egy óvatlan pillanatban elmerengett, gyorsan belopózott mögötte. Elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült kijátszania, és alig várta, hogy bevehesse a varázslatos cirkuszt. Be akarta szippantani az illatát, érezni a lüktetését, átélni a pompa és a csillogás minden pillanatát. Norman […]

A posta

A posta

Fürge léptekkel szedte a lépcsőket a régi épület falai között. Festett szőke haja minden lépésnél egyedi táncot lejtett a válla fölött. Lengett jobbra-balra, jobbra-balra.

Most járt először ebben az épületben. Sietett, így az első útba eső postára esett a választása, ellentétben a megszokottal, ahova egyébként járni szokott.

Az emeletre érve a múlt századi lengőkapun áthaladva egy hatalmas teremben találta magát. Hosszú oszlopok nyújtóztak a pókhálós mennyezetig, köztük ívelt, magas ablakok sorakoztak poros csipkefüggönyök mögött. Az egész hallban egy méter magas faborítású pult húzódott a fal mentén, bejárva az egész temet. A pulton tíznél is több ügyintéző ablak sorakozott egymás után. A kintről beszűrődő fény megvilágította a levegőben szállingózó porszemeket.

A lány léptei tompán koppantak a kőpadlón, s visszhangzottak az üres teremben, ahogy elindult a megszámozott ablakok felé. Bizonytalan pillantást vetett az elsőre, de ott egy lelket sem látott. A fekete forgószék magányosan állt a második ablak mögött is. Mikor a harmadik elé lépett, meglátta a papírok fölé görnyedő, termetes nőalakot.

– Elnézést, szeretnék feladni egy levelet – szólította meg határozottan, mire a nő komótosan felemelte a fejét. Tekintete közönyös volt, arcának barázdáit az idő mélyebbre húzta, mint festő a legerősebb ecsetvonást. Haja ősz szálakkal tarkított, szürke kontyban ért össze a feje tetején.

– Tessék csak jönni, kedveském! – szólalt meg negédesen, míg száraz, cserepes ajkai széles vigyorra húzódtak, s előtűntek sárga, hegyes fogai.

A lány közelebb lépett, kivette táskájából a fehér borítékot, és a pultra helyezte. Szépen becsúsztatta az ablak résén át az asszony elé, majd várta az összeget, amivel tartozik. Görbe ujjak indultak a levél felé, s a fekete, repedezett körmök úgy siklottak végig rajta, akár egy szeleburdi diáké az iskolatáblán. Göcsörtös ujjaival körbeforgatta a levelet, elől-hátul megnézte, majd a lányra emelete hátborzongató tekintetét.

– Más nem lesz?

– Csak ez az egy – felelte a lány, és kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Idegesítette a kövér asszony lassúsága. Minden mozdulata egy örökkévalóságnak tűnt.

Amíg a lány azon tanakodott, mennyi időbe telik egy egyszerű levélfeladás, a háta mögül különös hangot hallott, és egy pillanat múlva valami elviharzott mellette. A szívéhez kapott, annyira megijedt. A hang után nézett, aminek a gazdája eltűnt a pult mögött. Az asszony hátra fordult, és valakihez vagy valamihez beszélni kezdett. Termetes mérete mindent kitakart maga mögött.

– Mi volt ez? Maga is látta? Kihez beszél? – kérdezte levegő után kapkodva az ijedt lány.

A kövér asszony megfordult, karján egy fekete, piros csőrű hollóval. A lány ekkor megkönnyebbült. Csak egy madár volt, semmi más. Milyen buta, hogy így megrémült egy ártatlan állattól, mondogatta magában.

– Nahát, csak egy holló. Nem is tudom, mit hittem – mondta zavart mosollyal. Azonban már tényleg menni készült. – Kérem, mennyibe kerül ez a levél? Most már sietnem kell. – Sürgette az asszonyt. A pénztárcájában matatott, aprópénzek csörögtek a mélyén. – Nézze, itt van négyszáz forint, ennyi biztosan elég lesz. Vissza sem kell adnia, de nekem most már igazán mennem kell.

Kiszórta a fémpénzt a pultra, kapkodva számolni kezdte. A nő hangtalanul figyelte a lányt. Karján a holló ide-oda forgatta a fejét. Jobbra-balra, jobbra-balra. Miután kellőképpen elrendezte a pénzt, a lány felnézett az asszonyra, aki továbbra is mereven bámulta őt.

Ekkor vette észre a holló külsejét. Tollazata csapzott, lába sebes, csőre véres volt, a szeme helyén pedig nem látott mást, csak a tátongó, fekete ürességet. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy nincs tovább maradása. Sürgősen el kell tűnnie innen.

– Én most megyek. Minden jót! – azzal sarkon fordult, és lépteit megszaporázva igyekezett kijutni a teremből. A hall közepén tartott, amikor a nő utána kiáltott. Nem figyelt rá, csak arra tudott gondolni, hogy mielőbb elhagyja az épületet.

Éppen a lengőkapu korlátjáért nyúlt, talán már meg is érintette, amikor valaki megragadta a hajánál fogva, és visszarántotta. Hanyatt esett a földre, látta, hogy az öregasszony magasodik fölé, és elégedett vigyort ölt visszataszító arcára.

– Nem akartam semmi rosszat, engedjen el! – kiáltotta a lány, és a padlón kúszva hátrált a közeledő asszony elől.

A vénasszony továbbra is csak mosolygott a kétségbeesett lányra, aztán tekintetét a pulton várakozó madárra emelte. Ezt látva a lány ijedten fordult hátra. Még látta, ahogy a szörnyeteg türelmesen vár gazdája engedélyére.

– Ebédidő, drágaságom! – hangzott az utasítás.

 

A murvafürt

A murvafürt

Komótosan gördült végig az izzadságcsepp csontos hátán. A tikkasztó hőségben, a murvafürt árnyékába húzódva, békésen üldögélt a kerti széken. Cigarettája végéről épp lepottyanni készült a hamu. Délutáni kávéját kortyolgatva azon tűnődött, hol lehet éppen a felesége. A jó asszony mindig talált tennivalót a ház körül, […]

Fahéj, a collie

Fahéj, a collie

A gazdám egy idióta. Nem vitatom, és te se tedd! Tudom, ezt most viccesnek találod. Ott ülsz a kényelmes kanapédon laptoppal a kezedben, és mosolyogsz, mikor ezt olvasod. Pedig ez véresen komoly. A gazdám kezelhetetlen. Mondom ezt sziklaszilárd meggyőződéssel, hiszem immár két éve élek vele egy fedél […]

A királyfi és a Csontvázkirály

A királyfi és a Csontvázkirály

 
 
Egyszer volt, hol nem volt, messze Keleten élt egyszer egy öreg király. Ennek a királynak volt három fia. Gondolta egyszer az öreg király, próbatétel elé állatja a királyfiakat, s amelyik a legügyesebb, arra hagyja a birodalmát.
 
A világ négy pontját négy király uralta. Elküldte hát fiait a királyságból, hogy megszerezzék neki a másik három birodalmat. A legnagyobbat Délre, a középsőt Nyugatra, a legkisebbet pedig Északra küldte. Mivel a legkisebbnek kellett a legjobban bizonyítania, ő kapta a legnehezebb feladatot. Atyja azonban kegyes volt hozzá, és átadta neki azt a kis dobozt, amit ha kinyit, tüzet tud varázsolni még a sötét Északon is. Ezen kívül adott neki egy élesebb, pompásabb kardot is. A birodalmak királyai veszedelmes alakok voltak, így az öreg király azt kérte fiaitól, öljék meg az uralkodókat, és hozzanak bizonyítékot a győzelmükről. A királyfiak felkerekedtek, és elindultak a veszélyes küldetésre.
 
A legkisebb királyfi hosszú-hosszú utat tett meg lóháton. Rövid idő alatt elérte a havas mezőket, majd a sziklás, jeges hegyeket. Nehezen, de átjutott rajtuk. A fagyos szél minduntalan az arcába fújt, de ő nem rettent el. Hamarosan egy völgybe ért, ahol egy fogadóra bukkant. Ide tértek be az átfagyott utazók. Itt megpihent, majd másnap folytatta útját az Északi birodalom urához.
 
A vacogtató szélben nehezen haladt ugyan, de aztán elért egy erdőhöz. A hófödte fák sűrűjéből segélykiáltásokat hallott kiszűrődni. Először azt hitte, képzelődik, de a hangok egyre erősödtek. Valaki bajban volt. Beszaladt hát az erdőbe. A félhomályában hamarosan egy hálószerű dolgot pillantott meg a magasban. Közelebb ment, hogy jobban lássa. Ekkor pillantotta meg, hogy a faágak kuszán kapaszkodnak össze, mintha csak egy pókhálót alkotnának. S a csapda közepén egy ember kapálózott, ő kiáltott segítségért. A királyfi megszólította a foglyot.
 
– Jóember, hogyan került oda a magasba?
 
– Elkapott az Erdő Ura. Pedig csak át akartam menni ezen a kis ösvényen. Nem akartam rosszat. Kérlek, ments ki innen! De vigyázz, nehogy téged is elkapjon!
 
– Egyet se félj! Kiszabadítalak.
 
A királyfi nem volt híján a bátorságnak. Azonnal a fák tövében termett, és már mászott is fel az egyik törzsén. Felérve a góchoz, nem kímélve az ágakat, kardjával suhintva vágott utat a gallyak között. Azonban az Erdő Ura észrevette a fiatal királyfit, és elöntötte a méreg. A fák megremegtek, az ágak szinte életre keltek, és megindultak a királyfi felé. Az egyik ágacska a lába köré tekeredett, ám a fiú könnyedén lehántolta magáról. Tudta, hogy a kard nem lesz elég, hogy kimeneküljenek az erdőből, így hát a zsákjába nyúlt, és elővette a tűzcsiholó masináját. A kis fémdobozból egy pillanat alatt szikra, majd tűz gyulladt fel. A királyfi meggyújtotta az ágakat, melyek azonnal menekülőre fogták az iramot. A fiú elérte a faháló közepén kapálózó embert. Megégette körülötte az ágakat, mire azok sebesen visszahúzódtak eredeti helyükre, és még annál is tovább. A két férfi a földre huppant. Az erdőben egyre nagyobbra csaptak a lángok, és a füst kezdte fojtogatni őket. Gyorsan kiszaladtak a havas tisztásra, s távolról nézték, ahogy az erdő gonosz ura a tűzzel küszködik. Igyekeztek minél messzebbre kerülni a lángoktól.
 
A megmenekült férfi nem győzött hálálkodni a királyfinak. Különös fény csillogott a szemében. A királyfi úgy érezte, van valami furcsa ebben az emberben. Elmondta neki, hogy Észak királyához készül, és végezni fog vele egyszer s mindenkorra. Az idegen ledöbbent a királyfi bátorságától.
 
– Mivel készülsz legyőzni a rettegett királyt?
 
– A legjobb kardot kaptam atyámtól, és ott van még az éles eszem és a szerencsém.
 
– Gondolod, hogy ez mind elég lesz ahhoz, hogy legyőzz egy ilyen gonosz királyt? Te segítettél rajtam, úgyhogy most én is segítek neked – az idegen egy fekete üveget húzott elő a táskájából. – Fogd ezt! De csak akkor nyisd ki, ha ott leszel a királynál!
 
A férfi elbúcsúzott, a királyfi pedig folytatta útját az északi király palotája felé. Kíváncsi volt, mit rejt az üveg, de megjegyezte az idegen férfi szavait, és nem nyitotta ki. A szél ismét felerősödött, és a sötétben valahol a távolban kósza fényekre lett figyelmes. Megtalálta a király palotáját.
 
A bejáratot hófarkasok és hósárkányok őrizték. Mellettük az őrök jegyes páncélba bújva masíroztak a hatalmas ezüst kapu előtt. Ahogy közelebb ért, fantasztikus látvány tárult a szeme elé. Az egész palota ezüstösen csillogott a holdfényben.
 
– Gyere elő, Észak királya, ha mersz! – kiáltotta el magát a királyfi. A hószörnyek és az őrök azonnal közre fogták a hívatlan látogatót. Mérgesen vicsorgatták rá jegyes fogaikat, ám a királyfi nem rettent el.
 
– Ki merészel ilyen arcátlanul megszólítani? – a hang mennydörgéshez hasonlított.
 
– Hát én! A legkisebb királyfi keletről!
 
A palota fölött füstszerű anyag jelent meg a levegőben, majd kimagasodott a hatalmas csontvázalak. Körülnézett, és meglátta a kapu előtt az apró fiút.
 
– Könnyűszerrel eltaposhatnálak. Mire fel ez a bátorság? Tán meg akarsz halni? Bizonyára, különben nem jöttél volna ide.
 
– Nem én, ma te fogsz meghalni!
 
A király meglepődött, látva az elszántságát. Az őrök el akarták fogni a betolakodót, ám a király visszaparancsolta őket, mert ő maga akart végezni vele. Feldühödött a fiú szemtelenségén. Hatalmasat ordított, mire szájából jeges szél zúdult a fiúra. A királyfi a kardját a földbe vágta, és abba kapaszkodott, hogy el ne fújja el a szél. Annyira fázott, hogy már a csontjaiban érezte a fagyos levegőt.
 
A király ekkor kilépett a palota elé. Szemtől szemben álltak egymással.
(Forrás: Kreatív Írás Kép Alapján - Talentum Mobile)
(Forrás: Kreatív Írás Kép Alapján)
 
– Készülj a halálra, ostoba kölyök!
 
A Csontvázkirály irgalmatlan erővel csapott a földre, mire egy repedéshullám indult el egyenesen a fiú felé. A királyfi kitért az útjából, azonban a megrepedt, havas talaj kettévált, és mély szakadék keletkezett a rés helyén. A király óriási lábával könnyedén átlépett rajta, és máris a fiú előtt termett, aki így csapdába került.
 
– Most nem menekülsz előlem!
 
Kezét a magasba emelte, és készült lesújtani a fiúra. Azonban a királyfinak eszébe jutott az idegentől kapott ajándék. Előhúzta hát a zsákjában lapuló fekete üveget. Egy erős mozdulattal lecsavarta a fedőt. A látvány ámulatba ejtette. Erre aztán igazán nem számított. Az egyszerű üvegből vakító, égi fény tört elő. Kellemes melegsége azonnal szétterjedt a levegőben. A királyfi fogta az üveget, és az előtörő sugarat a királyra irányította. A forróság elárasztotta a jeges csontvázat, ami fájdalmasan felordított. Cseppekben olvadt le róla a jég, és egyenként hullottak alá a csontok. Hamarosan már csak egy kupac csonthalmaz maradt a helyén. Ezt követően a hószörnyek és az őrök is hasonló sorsra jutottak, míg végül a palota falai is olvadni kezdtek. A királyfi döbbenten figyelte az eseményeket. Mikor a palota is eltűnt, a csontokhoz lépett, és felemelte a koponyát. Ekkor azonban egy lágy hang szólította meg. Felkapta a fejét, és a hang forrását kereste. A palota maradványaiból egy vékony alak közeledett felé. Egy lány volt az.
 
– Te meg ki vagy és hogy kerülsz ide? – kérdezte meglepetten.
 
– Én vagyok Dél egyetlen királylánya. Hosszú évek óta tartott fogva az északi király. Sokan próbáltak már megmenteni, de eddig senkinek sem sikerült. Elárulod, mivel győzted le a Csontvázkirályt?
 
– Megmentettem egy idegent, akit az Erdő Ura elkapott. Tőle kaptam jutalmul ezt a fényt az üvegben.
 
– Ki volt az az idegen? – kérdezte a királylány.
 
A királyfi nem tudta, ki lehetett a különös alak. Csak annyit, hogy neki köszönheti a győzelmet, és hogy megmenthette a királylányt.
 
– Ez egy meleg, déli fény, és ezt csak egy ember tudja megszerezni. Ő pedig apám, a király varázslója. Minden birodalmat bejár, hogy összegyűjtse azoknak csodatévő kincseit. Vele találkozhattál az erdőben.
 
A királyfi és a királylány boldogan tértek vissza keletre, ahol az öreg király örvendezve fogadta őket. Testvérei már korábban hazatértek, de egyikük sem járt sikerrel. A nyugati és a déli király seregei ellen egyszerűen nem vehették fel a harcot. A király büszke volt a legkisebb fiára, aki örömmel mutogatta az északi Csontvázkirály koponyáját. Emellett kiszabadította a fogságban tartott királylányt is. A déli király annyira boldog volt, hogy neki adta egyetlen lánya kezét, és így a királyságát is. Pár év múlva a nyugati király trónörökös nélkül halt meg. Ekkor a bátor királyfi a három birodalom seregével bevette annak várát és megszerezte trónját.
Így történt, hogy a legkisebb királyfi egyesítette a négy birodalmat, és igazságos, jó királyként uralkodott, amíg meg nem halt.
 
 
 
A harmadik dáma

A harmadik dáma

  Rohant, ahogy csak a lába bírta. A retro stílusú hotel harmadik emeletére tévedt. Ahogy kifordult a lépcsőről a folyosóra, a bordó, virágmintás szőnyegben majdnem orra bukott. Tudta, hogy hamarosan utolérik, tehát valahogy le kell ráznia őket. Ekkor már bánta, hogy nem dobta el a […]

Szokatlan szerepben

Szokatlan szerepben

 (Kreatív Írás Kép Alapján – Talentum Mobile)   Szokatlan szerepben találtam magam, amire nem is vetemedtem oly gyakran. Sietve jött, akár a nyári fuvallat, s elragadta szívemet egy perc alatt. Szerelmétől féltettek, ő túl merev, mondták, nem lehetek boldog az oldalán. Szilaj szívem zabolázta rendesen, nem […]

Cseresznyefák árnyékában

Cseresznyefák árnyékában

 
Cseresznyefák árnyékában ülve
Pitypangok szárából fontalak meg.
Erősnek fontalak, megtörhetetlennek,
Délcegnek és erősnek.
Lelked fonalai selymesen simultak,
Ujjaim közé fonódtak,
Ragaszkodtál hozzám,
S én örömmel alkottalak tovább.
 
Máskor görnyedve, könyvek fölött
Könnyekből formáltalak örök
És időtlen pillanattá.
Lehettél volna másé is,
De az enyém voltál.
Magamnak alkottalak, hogy minduntalan
Megleljem benned, mi szívem
Örök kíváncsisága.
 
Rajzolhatnálak könnyűszerrel papírlapra
Puha ceruzával, áhitattal
Kontúrjaid elütnének minden más
Irkafirkától.
Összegyűrhetnélek és kidobhatnálak,
Ha nem tetszenél, újrarajzolnálak.
De vonalaidat szívem vezette a lapokon,
S ezáltal a legszebbek, mit művész alkotott.
 
Cseresznyefa árnyékában leltem meg
Mi szívemnek azóta a legkedvesebb.
Engedhetném, hadd menjen,
S örökké bánnám e tettem.
Megalkottalak.
Magamnak. Nem másnak.
Virágzó cseresznyefák árnyékában
Azóta is megtalállak.
 
 
 
Minden éjjel

Minden éjjel

Minden éjjel egy kicsit meghalunk S én csak remélni tudom, Hogy jelenléted vonzó oltalom Lehet a dermesztő álomszakadék szélén, Hol emberlétem émelyítő mélysége Mágnesként vonz a mélybe, Miközben irgalomért fohászkodom. Legyek bár tékozló halandó Vagy múló könnyű szeszély, Éjjelente egy vagyok a sok közül, Ki […]