Szerző: Anita Wekker

És te boldog vagy?

És te boldog vagy?

Tudjunk, hogy a „képzeld, mi történt az egyik ismerősömmel” kezdetű mondatok valójában arra a személyre vonatkoznak, aki a történetet elmeséli. Azt is tudjuk, hogy valójában nem is az számít, kivel esett meg az ominózus eset, hanem maga a történet, az elbeszélés. Szeretjük a másik előtt […]

Virágok

Virágok

Izgatottan lépett be a virágárushoz. Fontos volt számára, hogy szép virágot vegyen, de az izgalom valódi oka nem ez volt. A virág csak egy eszköz, csak egy apró része ennek a napnak és a naphoz tartozó eseménynek.

Norman

Norman

A kerítésnél leskelődött, majd mikor a jegyellenőr egy óvatlan pillanatban elmerengett, gyorsan belopózott mögötte. Elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült kijátszania, és alig várta, hogy bevehesse a varázslatos cirkuszt. Be akarta szippantani az illatát, érezni a lüktetését, átélni a pompa és a csillogás minden pillanatát.

Norman koszos utcagyerek volt. Foltos sapkája alatt a haja kócos és zsíros, ruhája szakadt, bőre mosdatlan. Két éve került az utcára, azóta sikátorokban húzta meg magát az anyjával. Párnája a piszkos kabátja, ágya egy kartonpapír és némi újság volt. Éjszakánként a csillagos eget bámulva arról álmodozott, hogy egy nap kiemelkedik a mocsokból, egészen fel a dicsőségig. Nem lesz többé nincstelen koldus. S lám, egy nap megérkezett városukba a híres cirkusz. Ez volt a nagy lehetőség Norman számára. Bármilyen munkát elvállalt volna, még az állatok ganajozását is, csakhogy befogadják, és elhagyhassa ezt a várost. A régi életét, a szegénységet, a mocskos utcákat. Tiszta ágyban aludni, világot látni, pénzt keresni, ha távolról is, de segíteni édesanyját, csak ez lebegett a szeme előtt.

Miután kellő távolságra került az ellenőrtől, felegyenesedett, és belevetette bele magát a cirkusz sűrűjébe. Bármerre nézett, csodálatos fényeket látott. Hosszúlábú cingár, félmeztelen férfiak, tüzet fújó kacér lányok, késekkel ügyeskedő legények látványa nyűgözte le. Bárcsak ő is közéjük tartozna! A távolban hatalmas óriáskerék magasodott. Minden olyan varázslatos volt, akár a mesében.

Körülötte kacagó felnőttek, ajándékokat cipelő és édességeket majszoló gyerekek haladtak el. Gyomra hangosan felmordult. De szeretne enni valamit! S ekkor meglátta. Nem messze tőle, gyerekek gyűrűjében, ott állt a vattacukorárus.

Mit nem adna egy ínycsiklandozó, hatalmas, rózsaszín vattacukorért! De finom lehet! Ahogy így álmodozott, a nyála is kicsordult a szája szélén. Észre sem vette, hogy lábai önkénytelenül az árushoz vitték, és már ő is ott sorakozott a többi izgatott gyerek között.

– Anya, veszel nekem vattacukrot?

– Apa, én is kérek! Egy kéket kérek! És egy pirosat is!

Hallotta, ahogy a többi gyerek könyörög a szüleinek. Ekkor döbbent rá, hogy egy vasa sincsen. Nem tudja megvenni magának a rózsaszín vattacukrot. Szomorú lett, szája legörbült, és búsan elsomfordált. Ahogy piszkos inge ujjával elmorzsolt egy könnycseppet, valaki megérintette a vállát. Ijedten fordult meg, azt hitte, lebukott a jegyellenőr előtt. Azonban nem az ellenőr, hanem a vattaárus magasodott fölé.

– Miért búslakodsz, kisfiam? – mosolygott rá a férfi. Hasa akár egy óriási boroshordó, úgy türemkedett ki nadrágjából. Lábai szokatlanul rövidek és tömzsik voltak. A kacifántos bajusz pedig olyan hosszúra kunkorodott az orra alatt, hogy akár a füle köré is feltekerhette volna. Fején a fekete, magas cilinder aránytalanul magasra nyúlt.

– Nagyon szeretnék egy vattacukrot – szipogta Norman. – De nincsen pénzem.

– Óh, hát, ezért pityeregsz! Kár lenne ezért itatni az egereket. Gyere, kapsz te is cukrot.

– Tényleg? Nahát, ez fantasztikus! – ujjongott a fiú, s talán még szökkent is egyet örömében.

– Csak gyere utánam! – az árus elindult hátra, a sátrak felé. A gyerekek, akik már megkapták az édességet szétszéledtek más érdekesség után kutatva.

– De, hát, a vattacukor készítő gép ott van – mutatott az előbbi helyre Norman. Mikor azonban odanézett, csak a hűlt helyét találta. Se gép, se egy teremtett lélek. – Ezt nem értem, az előbb még itt volt.

– Ne is törődj vele! Kövess! Te a legfinomabbat kapod, sokkal jobbat, mint a többiek.

Norman megörült a hírnek, és azonnal a kövér árus nyomába eredt. Követte a sátrak közé. Eltűntek a látogatók tömege elöl.

Az ösvényt buja növényzet és égig érő fák övezték. Ahogy haladt mögötte, a fények mintha eltompultak volna. Egyszeriben sötét lett, sejtelmes félhomály. Normant kirázta a hirtelen lehűlt levegő. Fázott. Ahogy kifújta száján a levegőt, látni vélte a leheletét. Csend honolt a sötét úton. Csak a szél mozgatta a fák ágait.

– Hová megyünk? – kérdezte, ám az árust már sehol sem látta. – Hahó! Hol van? – nem kapott választ. Kezdett kétségbeesni. Kavicsok sercegtek a talpa alatt.

Ekkor neszelést hallott a távolból. A hang irányába nézett, de semmit sem látott. Körülötte a sátrak elvesztek a szürkeségben. Reszketett a félelemtől. Minek jött ide? Miért nem maradt az anyja mellett? Vajon keresi már? Mondta neki, hogy eljön a cirkuszba, de vajon az anyja mikor fogja elkezdeni keresni? Bárcsak szólhatna neki valahogy! Bárcsak kijuthatna innen! Honnan jött? Melyik irányból? Kapkodta a fejét, de nem látta az utat tisztán. Már a bozótosban járt. Eltévedt.

Hirtelent a háta mögött termett valaki és megragadta a nyakát. Úgy szorította, hogy Norman alig kapott levegőt. Kapálózott, lábával próbálta megrúgni támadóját, de nem sikerült. Elemelkedett a földről. Érezte, ahogy sapkája leesik a fejéről.

– Neked a legfinomabb vattacukor jár! – suttogta a fülébe az árus.

A fiú próbált kiszabadulni a szorításából. Bátran küzdött, de a férfi erősebb volt nála. Egyre nehezebbé vált minden mozdulat. Ereje vészesen fogyott. Norman különös, ragacsos anyagot érzett a nyakán, ami lassan felsiklott az arcára. Beragasztotta száját, belefolyt a szemébe, majd ellepte az orrát. Vattacukor illatú volt. Pár pillanatig még érezte. Nem látta, csak érezte.

A posta

A posta

Fürge léptekkel szedte a lépcsőket a régi épület falai között. Festett szőke haja minden lépésnél egyedi táncot lejtett a válla fölött. Lengett jobbra-balra, jobbra-balra. Most járt először ebben az épületben. Sietett, így az első útba eső postára esett a választása, ellentétben a megszokottal, ahova egyébként […]

A murvafürt

A murvafürt

Komótosan gördült végig az izzadságcsepp csontos hátán. A tikkasztó hőségben, a murvafürt árnyékába húzódva, békésen üldögélt a kerti széken. Cigarettája végéről épp lepottyanni készült a hamu. Délutáni kávéját kortyolgatva azon tűnődött, hol lehet éppen a felesége. A jó asszony mindig talált tennivalót a ház körül, […]

Fahéj, a collie

Fahéj, a collie

A gazdám egy idióta. Nem vitatom, és te se tedd! Tudom, ezt most viccesnek találod. Ott ülsz a kényelmes kanapédon laptoppal a kezedben, és mosolyogsz, mikor ezt olvasod. Pedig ez véresen komoly. A gazdám kezelhetetlen.

Mondom ezt sziklaszilárd meggyőződéssel, hiszem immár két éve élek vele egy fedél alatt. Befogadott magához, rendes volt, tény. Ám akkor kölyökként még fogalmam sem volt róla, hogy ennyire szerencsétlen. De tényleg. A kutya kiskorában még mindenről azt hiszi, hogy az úgy normális, ahogy van, és mindent el kell hinni, amit a Gazda mond vagy tesz. Na, ez nem így van!

Vegyük csak sorra! Akkor ad enni, amikor ő azt gondolja, hogy eljött az ideje. Általában reggelente, és diétán tart, mert fél, hogy elhízom. De ugyan már! Hogyan híznék el, mikor egész nap annyi dolgom van, hogy simán ledolgozom a bevitt kalóriákat. Rengeteg felfedeznivaló van a kertben, legtöbbször ásni szoktam, ami sok energiát elvisz. Aztán ott vannak az idegenek, mindig be akar jönni valaki a területemre. Számtalan kóbor dög (jó, macska) téved át hozzánk nap, mint nap, akiktől meg kell védelem az otthonunkat. És akkor még a postásról nem is beszéltem… Az nagyon durva arc! Bárki bármit mond, van valami a tekintetében, ami nem hagy nyugodni. Furcsa borítékokat és újságokat hoz, és úgy matat a kerítésnél, mintha az övé lenne. Csenget, meg be akar jönni. Azt már nem! Nem sétálhat be csak úgy, és én ezt mindig nyomatékosítom is neki. Szerintem tudja, hogy tudom, nem az a valódi énje, amit Gazdinak mutat. Előbb utóbb úgyis le fogom buktatni, addig viszont résen leszek. De Gazdi még ehhez is béna, hogy észrevegye. Micsoda oktondi!

Szóval rengeteg dolgom van, elhiheted. És a Gazdi azt hiszi, lopom a napot, mert ő csak azt látja, hogy a fűben hempergek. Pedig én csak örülök, hogy kisütött a nap, és végre megpihenek egy kicsit.

Egy ilyen szórakozás után persze előkerül a másik probléma, amiben nem egyezik a véleményünk. De nagyon nem! Ez pedig a tisztálkodás. Rendszeresen rám erőlteti a fürdést, pedig tudja, hogy utálom. Azt mondja, büdi vagyok, pedig ez nem igaz. Nekem tetszik az illatom, és a szukáknak is. Nem ért hozzá, nem tudja, mi kell a csajoknak. A macsók nem áztatják magukat folyton a kádban, mint a piperkőc kis csivik, akiknek még masnit is kötnek a bundájukra. Fújj. Selyemfiúk. Hogy néznek már ki azokban a rózsaszín, apró táskákban, ahogy cipelik őket! Nem tudnak menni a saját lábukon vagy mi? Gazdinak persze tetszenek. Nevetgél rajtuk, simogatja őket. Mondom
félnótás.

Rendszeresen összeveszünk a sétáltatások alkalmával is. Igen, néha ki kell vinni, mert igényli, hogy mások is lássák, velem lóg. Ez van, mit tegyek? Legyen egy jó napja, hát elmegyek vele. Ugye, milyen rendes vagyok? De van ennek is hátulütője! Ilyenkor folyton a nyomomban jár, képzeld, nem lehet levakarni, és egy zacskóba összeszedni a… hm… tudod. Nos, hogy mondjam… Vér ciki az egész. Minek az neki? Mit csinál vele? Érthetetlen. Nem is akarom tudni. Hiába ugatok neki, hogy te ostoba, mit akarsz azzal…? Nem érdekli,
csak mosolyog rám, és elviszi egy dobozba. Hát, jó, nekem mindegy. De akkor is undi, fújj!

Aztán mikor hazaérünk, nem mindig enged be a lakásba. Mégis mit képzel?? Ősszel és télen kint kell várnom a fagyos verandán, míg ő újra megjelenik, és a lábamat törölgeti egy ronggyal. Csak utána enged be, mikor végzett. Felháborító! De ettől eltekintek, mert tudom, hogy félti a kuckóját. Tisztaságmániás. Komolyan. A legkisebb sárdarabtól is a falra mászik. Egek!

De ez még hagyján. Múltkor elvette a papucsomat. Jó, korábban az övé volt, de ez részletkérdés. A lényeg, hogy éppen kényelmesen rágcsáltam, jólesően így a nap végén, tudod, amikor megállt előttem, és rám ripakodott. Adjam vissza a papucsát, és különben is, milyen dolog ez, bla bla bla… Hm, gondoltam, ha neki ekkora örömet okoz egy szétcincált lábbeli, akkor játsszon csak vele. Látod, ilyeneket csinál. Tök gáz az ember.

Vagy vegyünk azt az esetet, amikor belenéztem a könyveibe. Egy árva kép sem volt bennünk, pedig gondolhatod, hogy alapos voltam. Sehol egy kép, csak valami krikszkrakszok. Abban meg mi a jó? Még ízlése sincs. Reménytelen. De úgy féltette tőlem azokat a papírokat, mint valami félnótás. Még ha lennének benne képek, megérteném, de így? Nyomi…

Nos, ezek a hibái nagyvonalakban. Nem fognak eltűnni, úgyhogy igyekszem kezelni őket, ahogy tőlem telik. Lévén, hogy a Gazdám szerencsétlen, mint olvashattad, segítségre szorul. Én meg, amilyen nagy szívem van, mindig ott vagyok, ha szükség van rám. Reggelente behozom az újságot (A postás mindig eloson, mire kimegyek… érzi a vesztét).

Elkergetem a gonoszokat, akik a ház körül ólálkodnak (Ezt persze természetesnek veszi, meg sem köszöni, de már megszoktam). Nem végzem el a dolgom a kuckójában (Néha igen megerőltető a várakozás, hogy kimehessek, de tudom, hogy hisztis lenne, ha nem tenném, így feláldozom magam a kedvéért). A macskánkat, Gedeont rendszeresen megugatom, hogy ne a Gazdának kelljen ezzel is foglalkoznia. Gedeon egy macska, mint írtam, így ha nem vigyázok, még a fejünkre nő. Kordában kell tartani a lustaságot. Néha egy jól időzített vakkantás a semmiből csodákra képes. Nyugodtan próbáld ki te is, a hatás nem marad el.

Még egy valamiről nem beszéltem neked. A Gazdának van egy kölyke, a Kis Gazdi. Sokszor hagyom neki, hogy simogasson és rám feküdjön. Igen. Furcsa szokásaik vannak az embergyerekeknek, de hát, ezt is el kell viselnem, néha őt is megsétáltatom, de csak a kertben, mert még töpörödött, és a Gazdinál is sokkal kukább. Pedig az nagy szó, hidd el!

Szóval ilyen dolgokkal telnek a napjaim. Vigyázok rájuk, és cserébe kapok enni (jobban mondva kiszúrják a szemem pár falattal). Jókat nevetek a bénázásaikon, és olykor még borbélyhoz is elmegyünk. Tudod, oda, ahol a csivik tengődnek egész nap. Talán haza se mennek onnan, soha. Néha meg is masszíroznak, azt csípem. Szóval a Gazdi igyekszik, ezt azért értékelem. Hiába, tudja, hogy nélkülem nem menne semmire. Bírom ám a fejét, hiszen ő a legjobb haverom. De ezt nem tudhatja meg, úgyhogy te se mondd el neki! Oda lenne a tekintélyem.

Most megyek, megkeresem Gedeont. Régen hallattam a hangom, és valakinek figyelni kell a rendre. Erre pedig én vagyok a legalkalmasabb.
Fahéj, a collie.

~ Megjelent: Minerva Capitoliuma 2015 március ~

cropped-header-940x198

A királyfi és a Csontvázkirály

A királyfi és a Csontvázkirály

    Egyszer volt, hol nem volt, messze Keleten élt egyszer egy öreg király. Ennek a királynak volt három fia. Gondolta egyszer az öreg király, próbatétel elé állatja a királyfiakat, s amelyik a legügyesebb, arra hagyja a birodalmát.   A világ négy pontját négy király […]

A harmadik dáma

A harmadik dáma

  Rohant, ahogy csak a lába bírta. A retro stílusú hotel harmadik emeletére tévedt. Ahogy kifordult a lépcsőről a folyosóra, a bordó, virágmintás szőnyegben majdnem orra bukott. Tudta, hogy hamarosan utolérik, tehát valahogy le kell ráznia őket. Ekkor már bánta, hogy nem dobta el a […]

Szokatlan szerepben

Szokatlan szerepben

 (Kreatív Írás Kép Alapján – Talentum Mobile)
 
Szokatlan szerepben találtam magam, amire nem is vetemedtem oly gyakran.
Sietve jött, akár a nyári fuvallat, s elragadta szívemet egy perc alatt.
Szerelmétől féltettek, ő túl merev, mondták, nem lehetek boldog az oldalán.
Szilaj szívem zabolázta rendesen, nem sejthettem, kedvesem, milyen játékot űz velem.
Sejtelmes sötétben összebújva, sete-sután csókot lopva, fülembe súgta,
Szívemből egy darabot szeretne, s magával vinné mind, amerre
Sorsa vezeti őt kalandos élete során.
Szerényen jöttem, szeretve lettem,
Szöges ellentétem mégsem oly lehetetlen, megszerettem.
Szívemből egy darabot neki átengedtem, s azóta sem felejtem.
 
 
 
 
Cseresznyefák árnyékában

Cseresznyefák árnyékában

  Cseresznyefák árnyékában ülve Pitypangok szárából fontalak meg. Erősnek fontalak, megtörhetetlennek, Délcegnek és erősnek. Lelked fonalai selymesen simultak, Ujjaim közé fonódtak, Ragaszkodtál hozzám, S én örömmel alkottalak tovább.   Máskor görnyedve, könyvek fölött Könnyekből formáltalak örök És időtlen pillanattá. Lehettél volna másé is, De az […]