Kívánság

Kívánság

Nagy lendülettel rántotta magára a takarót. Egészen a feje búbjáig húzta, hogy teljesen befedje az ágynemű. A takaró alatt csak maga volt, senki más, és pont erre vágyott. Hogy ne lássa senki, ne bántsa senki, ne halljon semmit. Semmit abból a zajból, ami a szobán kívül, a földszintről szűrődött be hozzá. Semmi különös, csak a szülei veszekedése. Egyre többször hallotta, egyre hangosabbak és hangosabbak voltak. Napról napra, hétről hétre. Csendet akart, azt, hogy ne kiabáljanak, de hiába kérte őket számtalanszor, már nem is tudta hányadszor, de csak elzavarták. Ne szóljon bele a felnőttek dolgába, ő még csak egy gyerek, nem érti a világ dolgait… Talán nem érti, de érzi.

Kibújt a paplan alól, mikor már nem bírta levegővel. A pihe puha ágy sem tudta feledtetni vele a szülei rossz kapcsolatát. Egyedül volt, testvér nélkül. Ha legalább lett volna még egy gyerek, aki ugyanazt éli át, aki ugyanazt látja, hallja és tapasztalja, amit ő, akkor talán sokkal könnyebb lett volna a kislány helyzete. Legalábbis így gondolta. Jól jött volna a segítség. Osztozni a rosszban, könnyebb lett volna elviselni. De nem volt testvére. Csak a babája, a fekete copfos, ezüst ruhás vatelinnel bélelt játékbaba, aki mindig az ágya sarkában pihent. Sokszor beszélt hozzá. Akár jelentéktelen dolgokról, akár a számára fontosakról volt szó, a baba türelmesen meghallgatta. Nem úgy, mint a szülei. Ők nem figyeltek rá annyira, mint azt a kislány szerette volna.

Magához húzta a babát, miközben kicsorduló könnyeit a paplanba törölte. Először nem szólt semmit, csak átölelte, és a plafonra meredt. Eszébe jutottak az osztálytársai, akik már biztosan mélyen alszanak, vagy éppen lefekvéshez készülődnek. Anyukájuk mesét olvas nekik az ágyukon ülve, apukájuk betakargatja őket, hogy meg ne fázzanak. Milyen jó lehet nekik! Bárcsak neki is olvasnának mesét, jóéjt puszit nyomnának a homlokára, ő pedig kérlelné őket, hogy ne kapcsolják le a lámpát, mert a fél a sötétben. Pedig ő nem is félt a sötétben. Ő attól félt, hogy ezen túl minden este ilyen lesz, de attól nagyon. Maga felé fordította a babát. A fekete haját mindig ő ápolta. Naponta kibontotta, jól kifésülte, majd újra becopfozta. Mintha csak a barátnője lett volna, úgy játszott vele. Ahogy nézte a babát, arra gondolt, bárcsak élne. Milyen jó lenne, ha még egy gyerek lenne a házban! Az sem baj, ha nem a testvére.

– Nem akarok itt lenni, Fekete Baba! El akarok menni messzire, oda, ahol nincsen kiabálás és veszekedés. Oda, ahol szeretnek és játszanak velem. Bárcsak vége lenne ennek az egésznek!

Szavaira különös dolog történt, olyan, ami eddig még soha. A Fekete Baba keze megmozdult. A kislány felszisszent, azt hitte, rosszul lát; érezte szíve heves dobogását. Majd a baba lába is megmozdult. Ekkor már tudta, hogy nem káprázik a szeme. A baba felemelte a fejét, kinyitotta a szemét, és a kislányra nézett.

– Te élsz? – kérdezte tágra nyílt szemekkel a kislány. – Vagy csak álmodom? – Nem álmodsz – válaszolt a baba, és felült az ágyon. A kislány is így tett, és lelkesen figyelte a baba minden mozdulatát.

– De jó, végre nem leszek egyedül! – ujjongott a gyermek. – Olyan jó, hogy itt vagy velem, el sem hiszem.

– Sajnálom, de nem maradok itt – A kislány szája legörbült a csalódottságtól. – Csak azért keltem életre, mert azt kívántad, bárcsak vége lenne mindennek. Valóban ezt akarod?

– Nem szeretek itt élni. Olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam. Hiszen te is tudod.

– Igen, tudom. De nem minden osztálytársadnak van ám olyan sorsa, mint azt te képzeled. – Tényleg? Vannak más olyan gyerekek is, mint én? – kerekedett el a kislány szeme.

– Bizony. Azonban te más vagy, mivel még egyikük sem akarta, hogy mindennek vége legyen. Általában csak világgá mennek.

– Nincs értelme világgá menni, ott sem lesz jobb – felelte borús tekintettel a kislány.

– Ha akarod, én segíthetek neked, hogy jobb legyen. El tudlak vinni erről a helyről oda, ahol nincsenek veszekedések és kiabálások. Ott csak szeretet van, játék és kacagás. Szeretnél eljönni velem?

– Igen, igen! Mindennél jobban szeretnék – pattant fel a kislány. Fürtjei csak úgy lobogtak, ahogy örömében ugrált az ágyon. – Induljunk most azonnal!

– Rendben – felelte a Fekete Baba. – Vess még egy utolsó pillantást a szobádra, a helyre, ahol gyermekkorod nagy részét töltötted! Emlékezz a szépre, a jóra!

A kislány a szekrény elé lépett, és végignézett a játékain. A kedves, sárga mackóra, a kék nyuszira, a legóra, a kirakósra, és a megannyi apróságra, melyeket az évek során gyűjtött össze, amiket ajándékba kapott a nagyszüleitől, a rokonoktól, az osztálytársaitól. Mindegyikről szép emléket őrzött, és készült magával vinni a nagy útra. Mikor késznek érezte magát, a babához fordul. Az gyengéden megragadta a kislány kezét, és az ablakhoz vezette. Kinyitotta azt, és kilépett a párkányra, a kislány pedig követte.

– Most hunyd le a szemed! Hamarabb odaérünk, mint gondolnád. A kislány úgy tett, ahogy a baba mondta neki. A korábban élettelen játék ekkor felnézett az égre, tekintete elveszett a hihetetlen messzeségben, mintha a felhőknél sokkal messzebbre látna. Felemelte vékony karját az ég felé, s tenyerében örvényleni kezdett a finom, nyár esti levegő. Ekkor könnyed szellő simogatta meg a kislány arcát, majd vigyázva felkapta, és vitte, vitte magával a magasba. Messzire röpítette a gyermeket, akinek arcáról felszáradtak a könnyek, és már nyoma sem volt a szomorúságának. Boldogan lépett be a mennyország kapuján.

 

~ Minerva Capitolimua, 2015 május ~

cropped-header-940x198

Ha tetszett, mutasd meg másoknak is...
Share on Facebook
Facebook
Tweet about this on Twitter
Twitter
Email this to someone
email
Print this page
Print
Pin on Pinterest
Pinterest

Hozzászólások

hozzászólás



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..