Könyvek, novellák, mesék az írónő tollából

Csak engedd el…

Csak engedd el…

Amikor kinyitotta az ajtót, a nyári hőség kíméletlenül csapott az arcába. A forróság már három napja tombolt, ennek ellenére rutinos mozdulatokkal kapta magára a horgolt mellényt a reggeli öltözködés során. Belelépett a zárt, kissé megkopott műbőr cipőbe, melyet áprilistól októberig kitartóan és rendíthetetlenül hordott. Bár tudta, hogy a mai szintén meleg napnak ígérkezik, szentül hitte, hogy jobb izzadni, mint fázni.

Kezében a csíkos bevásárlótáskával kilépett az udvarra, bezárta maga mögött az ajtót, és még egyszer ellenőrizte, hogy elrakta-e a listát. Nadrágzsebéből előhúzta a négybe hajtott papírfecnit, majd elégedetten vissza is gyűrte. A vaskapu úgy sikított, mintha kínoznák. Bandi pedig – mint minden alkalommal, mikor becsukta maga mögött – megállapította, hogy ráférne már egy kis zsírozás a zsanérokra.

Bandi úr a szokásos péntek délelőtti sétájára indult. Épp a szomszédos házak előtt haladt el, amikor is megbotlott egy kátyúban, és csak a jó egyensúlyának volt köszönhető, hogy nem bukott orra. Kénytelen volt megállapítani, hogy a járdákat továbbra sem javították meg, ahogyan azt a polgármester hónapok óta ígérgeti. Mellényzsebéből elővett egy papírt és tollat, majd feljegyezte, nehogy elfelejtse megírni a panaszlevelet az önkormányzatnak. Immáron a hatodikat. Az mégsem járja, hogy az ember állandóan csak a földet fürkéssze esetleges veszély után kutatva, ha kimozdul otthonról!

Már a tó körüli parknál járt, mikor szaladgáló gyerekek zsivajára lett figyelmes. A játszóteret nemrég adták át a parkban a legújabb EU-szabványnak megfelelően. Bezzeg, amikor ő volt gyerek, még nem volt ekkora flancolás. Mégis mind a négyen felnőttek, épek és egészségesek voltak egytől egyig. Ezek a mai szülők még a széltől is óvják a gyereküket, és csodálkoznak, ha egy kis szellőtől már megfáznak. A gépekről nem is beszélve. Mind a telefonokat nyomkodják, de le merné fogadni, hogy fejben összeadni, kivonni egyik sem tud.

A játszótér utáni kis füves részen egy tíz-tizenkét fős társaság hajolgatott, ruhájuk a szivárvány minden árnyalatában pompázott. Sorokban, nagyjából egyenlő távolságra álltak egymástól, és mind a velük szemben álló hatalmas hajkoronájú nőt figyelték, aki próbált minél hangosabban beszélni, hogy a hátsó sorban is hallják.

– Szívd be a levegőt… egy kicsit tartsd bent… és fújd ki magadból a fáradt gondolatokat. – Instrukcióit karmozdulatokkal kísérte, melyeket Bandi leginkább a falfestéshez tudott hasonlítani. Közelebb ment, hogy jobban hallja a nő szavait:

– Jó mélyen beszívod a levegőt… hagyd, hogy átjárjon az energia… és engedj ki minden rosszaságot magadból. Szzzzzz!

Bandi nem akart hinni a fülének. Mi ez az ostobaság? Hát már mindenki megőrült?

– Hé, maga! Hallja? – kiáltott a nőnek.

– Tessék? Nekem szólt? – ekkor vette észre az idős férfit.

– Milyen sületlenségeket hord itt össze?

– Már elnézést, uram, de… – próbálkozott lobonc.

– És maguk? – fordult a többiekhez, akik értetlenkedve meredtek rá. – Egyiküknek sincs jobb dolga? Nem tudják elengedni magukat? Menjenek haza, és tegyék rendbe a házukat! Takarítsanak ki, nyírják le a füvet, hasogassanak fát, akkor majd megtudják, hogyan kell lenyugodni! Semmirekellő, mihasznák! – Az utolsó mondatot már az orra alatt morogta, miközben dühösen szedte a lépteit. – Ki hallott még ilyet? Engedd ki a rosszat. Ennyire ráér mindenki? Senki sem dolgozik?

Még javában a parkban látott új őrületen bosszankodott, amikor megérkezett a boltba. Úgy sasszézott a hatalmas parkolót ellepő autók között, mintha nem is hetvennégy éves volna. Emlékeiben felderengett egykori bravúros győzelme, amikor egyedüli magyar indulóként minden osztrák és olasz indulót maga mögé utasított az alpesi síversenyen Söldenben 1950-ben. Vagy 51-ben? Fene se tudja már!

A bolt egyike volt a legnagyobb bevásárlóközpont hálózatának, ebből adódóan hatalmas sorok hatalmas polcai között kellett lavíroznia, mivel azonban már pontosan tudta, hogy mit hol talál meg, célirányosan haladt a pékáru, a hentespult és a zöldséges irányába. Miután kosarába tette a kenyeret, 15 deka pulykapárizsit kért a fehér köpenyes, bajszos férfitől, aki komótos mozdulatokkal tette a szeletelőgépre a parizerrudat, majd pakolta mérlegre a szeleteket.

– 17 lett, maradhat? – kérdezte rezignáltan.

Bandi ősz szemöldöke úgy futott össze, mint borostyán a ház falán.

– Nem, természetesen nem. 15-öt kértem, ennyit adjon.

– Nem akarja mégis elvinni? Nem adhatom oda egy másik vevőnek, ha…

– Tudja, én egykoron kőműves voltam. Ha a maga házában azt mondtam volna, hogy egy kicsit görbe lett a fal, nem egyenes, maradhat? Akkor maga mint mondott volna, uram?

A beszélgetést bizonyára elcsípte a termetes asszony, aki úgy toppant a köpenyes mellé, mintha csak elsősegélyben kellene részesítenie a férfit, majd lezseren közölte vele:

– Ugyan, Imi, engedd el! Jó lesz a szendvicsembe, úgyis mindjárt megyek szünetre.

Bandi ránézett a nőre, aki kedvesen visszamosolygott rá, és mintha elvágták volna a beszélgetés fonalát, az öreg elfordította a fejét, és sebesen távozott a zöldségek felé.

Míg a kassza előtti sorban várakozott, a mellényből kibányászott papírra igyekezett megfogalmazni a polgármesternek szánt levelet. A mondatokat sorra áthúzta és újrafogalmazta, mert nem érezte, hogy megfelelően szignifikáltak és kellően erélyesek volnának a szavai. Percekkel később a fiatal, copfos hajú eladónő beütötte a paradicsom és a sárgarépa kódját is a gépbe, majd a végösszeggel Bandi felé fordult.

– 1455-öt kérek. Pontokat gyűjti?

– Itt van – nyomta a kezébe a legújabb nyomású kétezrest. – Maga szerint gyűjtöm?

– Nem tudom, azért kérdezem – felelte a nő, miközben a pénzzel teli fiók zajosan az ölébe csusszant.

– Minden egyes alkalommal, amikor itt járok, maga megkérdezi, hogy gyűjtöm-e az istenverte pontokat. Én pedig minden egyes alkalommal azt válaszolom, hogy nem, nem kellenek a nyavalyás pontok. Olyan nehéz ezt megjegyezni, kisasszony?

– Szóval nem kéri? – kérdezte copfos, majd felemelte egy kuponfüzetet a kasszára helyezett kupacból. – Pedig, ha most összegyűjt legalább húsz pontot, akkor akciós áron hozzájuthat ehhez a remek konyhai edénykészlethez mindössze harmincötezer forintért – mutatott lelkesen a füzeten szereplő fémesen csillogó edényekre.

Bandi feje olyan vörös lett, mint a frissen vásárolt paradicsom a táskájában. A mögötte álló nő, aki szinte az egész boltot felpakolta a szalagra, lehajolt a nyűgös kisfiúhoz, aki ki sem látszott a pult alól. Miután csendre intette a gyereket, az eladóhoz fordult.

– Kérem, hölgyem, csak engedje el!

A férfi úgy meredt a mögötte álló nőre, mintha az legalábbis a rég elhunyt mamát emlegette volna nem éppen cizellált szófordulattal. Copfos egy könnyed mosoly kíséretében letette a füzetet, és megszámolta a pénzt.

– Értem. Nos, uram, itt a visszajáró, ha nem kéri a pontokat, akkor kérem, ne tartsa fel a sort. Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! – köszönt el negédesen.

Olyan arckifejezéssel hagyta el a boltot, mintha egy egész fekete borsra harapott volna. Hiába, nem véletlen, hogy egyre ritkábban jár emberek közé. Mintha nem értené őket, mintha ők nem értenék meg őt. A parkhoz közeledve átment a túloldalra, nehogy belefusson a szektásokba, de azoknak már csak hűlt helyét találta.

Este vegyes gondolatokkal és érzésekkel feküdt le aludni. Szépen megvetette az ágyat, ahogy a felesége tette mindig. A franciaágy közepére húzódva feje a két párna közé süppedt. Oldalra fordult, és magához húzta a női hálóinget, melyet időnként befújt a felesége kedvenc parfümjével, hogy legalább az illata megmaradjon, ha már ő nem lehetett ott vele. Sohasem akarta elengedni.

 

~ Eredeti megjelenés: Minerva Capitoliuma, 2017 április ~

Ha tetszett, mutasd meg másoknak is...
Share on FacebookTweet about this on TwitterShare on Google+Email this to someonePrint this pagePin on Pinterest

Hozzászólások

hozzászólás



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.